A halottak ágyát, ruháját kidobjuk, elégetjük – De miért?

És miért kell várni 6 hetet a koszorúk leszedésével?
Régen ha meghalt valaki, akkor azt a házban – általában a tiszta szobában ravatalozták fel. Itt siratták, és itt volt a búcsúztatás is, a pap is itt  prédikált.

Letakarták a tükröt, hogy a szellem ne lássa meg magát benne, viszont kinyitották az ajtókat, ablakokat, hogy távozhasson ha akar. Megállították az órákat is akkor, amikor a hozzátartozó elhunyt…
1-2 napos ravatal után következett a temetési nap.

A gyászszertartás után leszögezték a koporsót, aztán lábbal kifelé kivitték az kapun. Vagy Szent Mihály lovára, vagy pedig kocsira tették, de olyan is volt – főleg fiatal halottak esetében, hogy vállon vitték ki a temetőig.
Ha kisgyermek halt meg, akkor a keresztszülő a kis, fehér koporsót kézben vitte.

Régen falun mindenki ismert mindenkit, nem volt ritka, hogy a falu apraja-nagyja megjelent a búcsúztatáskor, és a kikísérésen.
Az volt a szép, a méltó temetés, ha sokan voltak, és a pap szépen beszélt.
Faluhelyen manapság is kikísérik a halottat hozzátartozói, viszont nem temetéskor, hanem a halál napján – a halottas házig.
A régi időkben elképzelhetetlen volt kisebb településeken a polgári szertartás, mára azonban elfogadott lett, vannak olyan vallásosak, akik kifejezetten úgy rendelkeznek, hogy így búcsúztassák majdan őket.
A temetést valamikor néhány napon belül megtartották, hisz a halott egészen a temetés napjáig a háznál volt, nem lehetett húzni az időt.
A szertartás után – főleg a felnőtt halottaknak – kötelező volt halotti tort tartani.
Ezen a családi összejövetelen általában átbeszélték az eltávozottal kapcsolatos emlékeiket, jó tulajdonságait méltatták, emlékeztek.
Ha tehetős volt a család, akkor gazdagabb lakomát, ha szegényebb, akkor legalább kenyeret, túrót felszolgáltak. Bor, és pálinka pedig mindenképp volt az asztalon.
A temetőbe rendszeresen kijártak, de erre nem voltak “előírások”. Ki hogy érezte, úgy ment. Volt, aki mindennap meglátogatta hozzátartozóját – általában ők azok, akik lelkiismeret furdalással küzdenek – de volt olyan is, aki csak hetente, mikor épp ráért.

És olyan is volt, aki a temetés után 6 héttel ment ki először  a sírhoz, leszedni a koszorúkat. Ugyanis azt nem szabad hamarabb, ez is íratlan törvény.
Ez onnan ered, hogy  régen a temetés után 40 nappal gyászszertartást tartottak, ekkorra rendbe tették a sírt is. Ennek emléke a hat hetes várakozási idő.

A nép úgy tartotta, hogy a halott lelke még a halál után 6 hétig bolyong, majd utána nyugszik meg…
Ilyenkor már a házaknál általában kirakták a halott ágyát – ritkán használták tovább – ruháit vagy elajándékozták, vagy elégették, és minden olyan használati tárgyát, amit már később más nem használhatott.  Úgy tartották, hogy a halott ruháját hordani nem jó, megbetegíthet és szerencsétlenséget hoz.
Ekkor még jócskán tartott a gyászidőszak, ami fekete ruha hordásával járt. Minél közelibb volt a hozzátartozó, annál tovább tartott a gyász.
Nem jártak ilyenkor szórakozni, nem nősülhettek, és még rádiót sem hallgathattak. Idővel ez a szokás lazult, manapság már egyáltalán nem jellemző, hogy hosszasan gyászoljanak valakit, külsőleg semmiképp.

Fotó: Fortepan/Fortepan

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.