Azt tudod, régen hová temették az öngyilkosokat, vagy a züllött, romlott embereket?

És a csecsemőket? Vagy akiket baleset ért?
A múltban teljesen más szokások uralkodtak a temetkezés helyével kapcsolatban. Azt, hogy valaki nyughelye temetőn belül hová került, vagy netán temetőn kívül –  több dolog is befolyásolta.
Szokás volt, hogy valamiféle szerencsétlenség, vagy bűntett során elhunytat a helyszínen temették el. Vagyis, ha a falutól 2 kilométerre, az út mentén hunyt el az illető, akkor sírja is ott lett megásva.  Manapság hasonló esetben a helyszínen kereszt, vagy tábla van – e szokás emlékezete lehet.
Olyan is előfordult, hogy a temető közelében lévő föld gazdája a saját földjében pihent meg, bár ezt szinte mindig tiltották a hatóságok.
Régen a templom körül voltak a sírok, a templom, vagy a kápolna került a temető központjába.
A különböző vallásúak felekezethez tartozóak általában a temető egy-egy külön parcellájában nyugodtak.
Az, hogy hová temették az elhunytat függött a halál módjától, és a kortól is, sokszor bizony az anyagi helyzet  is közrejátszott.
A keresztelő  után, de a serdülőkor előtt elhunyt gyermekeket is külön helyen hantolták el. Külön területen nyugodtak a még ifjúkorban, de a családalapítás előtt elhunytak is.
Az öngyilkosok a temető kerítésének közvetlen közelébe kerültek, míg a kereszteletlenül elhaltakat, és az eleve halva született gyermekeket a temető kerítésen kívüli árkába  hantolták. De ide került az is, aki erkölcstelen, kicsapongó, iszákos élete miatt halt meg, őket sem a pap, sem a kántor nem temette, sőt a falunépe sem foglalkozott halálával. Ezt “szamártemetésnek” hívták. Az ilyen elhunytakat saját családja egyszerű vászonba tekerve vitte ki az árokig, vagy ahogy épp módjában állt, és hevenyészve elhantolták. A lényeg – hogy halálától, távozásától az egész falu elhatárolódott, nem vett róla tudomást. Hisz a végtisztességet ki kellett érdemelni.
A gyermekek sírjára nem fejfát, vagy sírkövet raktak, hanem egy kis gyümölcsfát ültettek jelképesen, nyilván ebben a fácskában élt tovább szerettük. Figyelhették fejlődését, ápolhatták – valamelyest megnyugvás volt ez a családnak.  Mivel nem volt a síron sírjel, így csak a hozzátartozók tudták, hogy a gyermek pontosan hol pihen.
A felnőtt katolikus és görög katolikus túlvilágiak  sírjára kereszt alakú fejfát raktak, a reformátusok  inkább oszlopot, vagy táblát, kopjafát állítottak, az izraeliták először fejfát, egy év múlva pedig sírkövet állítottak..
De egyik felekezetnél sem a hivalkodás volt a lényeg, hanem  hogy jelezze az elhunyt kilétét, vallását – vagyis kellőképpen őrizzék az ott nyugvó emlékét.
Fotó: Fortepan/Lőw Miklós, Fortepan/Ebner

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük