A 17 éves Domján Edit önéletrajza a Főiskolára jelentkezésekor

Édesanyja, Domján Elekné így mesélte el lánya színésznővé válásának történetét:
1946-ban költöztünk Maglódra, kislányom itt végezte el az általános iskolát, méghozzá tiszta kitűnő eredménnyel. 17 éves volt ekkor – a háború közbejött sajnos.
Már ekkor sokat szerepelt ünnepségeken, szavalóversenyeken is részt vett. Aztán egy iskolai ünnepségen elmondta Vörösmarty Mihály versét, a Petikét. Ezután az igazgató bekérette, meg is ijedt rendesen, hogy mi történhetett. De aztán megdicsérték, és azt mondták neki, hogy feltétlenül jelentkezzék a Színművészeti Főiskolára – mert tehetséges. Nekünk, szülőknek is tetszett ez, és örültünk, hogy lányunkat mások is tehetségesnek látják.
Ő meg megfogadta a tanácsot, és írt egy kérelmet – egy önéletrajzot.

Önéletrajz
1932. XII. 25-én születtem Budapesten. Édesapám gyári munkás, édesanyám egyszerű vidéki család gyermeke. Szűkös anyagi helyzetünk miatt meglehetősen szerény körülmények között éltünk, s talán ennek tulajdonítható az, hogy amikor hét-nyolc évvel ezelőtt tanáraim és ismerőseim jósolgatták, hogy valószínű a film- vagy a színipályára fogok kerülni, szüleim — sajnos — csak keserűen mosolyogtak rajta. Nekem sem jutott eszembe ilyesféle gondolat, mert szüleimtől tudtam, hogy abban az időben nem voltak olyan lehetőségek, hogy egy szerény körülmények között élő valaki ilyen fényes, úgynevezett kiváltságos pályára lépjen.
A felszabadulás után azonban tapasztalni kezdtem, hogy megváltozik a helyzet. Egyre gyakrabban szerepeltettek engem is, először csak iskolai és úttörő-, később már pártünnepélyeken is. Itt is tehetségesnek találtak. Sikeres szerepléseim következtében azután az idők folyamán határozottan megerősödött bennem, először a vágy, majd a tudat: színésznő leszek. Éreztem már azt is, hogy ez a pálya nekem nem a ragyogás, a csillogás, a fény elérését jelenti; lelki szükségnek érzem, melyen keresztül a munka, embertársaim gyönyörködtetése a cél.
Lassan már csak ennek a vágynak, ennek a reménynek éltem, ezért tanultam. Szüleim már kiskorom óta hozzászoktattak a komoly és pontos munkához. Az iskolában feladataimat lelkiismeretesen végeztem és már az első elemitől kezdve színjeles bizonyítványt kaptam. Amikor pedig megszületett bennem ez a vágy, még fokozottabb figyelmességgel hajtottam végre kötelességeimet.
Munkámnak van is eredménye, iskolám tanítói kara, hogy minél többet tanulhassak, állandóan különböző versenyekre küldött, ahol sikeresen szerepeltem. A gyömrői járás iskolái között folytatott irodalmi és szavalóversenyen pedig 3000 diák legjobbjai elől nyertem el az első díjat, azonkívül mint 200 százalékos tanuló megkaptam a „Jótanulási érdemrendet” és tanulmányi segélyben is részesültem.
Szorgalmam nem hagy el, az általános iskola elvégzése után szeretném becsülettel megállni a helyem felsőbb iskolai tanulmányaim folyamán is, hogy szüleimnek örömet szerezzek és elérhessem életem legfőbb vágyát, hogy mint művész híven szolgálhassam demokratikus hazámat, a dolgozó népet, melyből kikerültem.    Domján Edit
Maglód, 1949.
(Furcsa a nyelvezet, furcsa a megfogalmazás – abszolút jellemző a korra. Manapság egy hasonló levél kamaszlány tollából elképzelhetetlen. Más idők voltak)

Aztán feladtuk postán, és kis idő múlva megérkezett az értesítés, hogy jelentkezzék a főiskolára… Így kezdődött valahogy. – így hangzott a visszaemlékezés édesanyjától…
(És persze, hogy felvételt nyert, de mivel érettségije nem volt, ezért ő és jó pár csoporttársa 1 év alatt végezte el a 4 éves gimnáziumi anyagot – természetesen “célirányosan”…

És milyen hatalmas tehetségek kerültek ekkor szinte az általánosból egyből a főiskolára, később pedig a pályára. Ha nem lett volna ez a program, bizony szegényebbek lennénk jóval…

Forrás: Ország-Világ 1986. augusztus 13.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük