Tudod, melyik meséből való ez a fotó?

 

Gyermekkorunk első meséinek egyike.  – Öreg néne őzikéje…

Abból az időből, amikor még nem volt televízió… 
Otthon, és az óvodában is gyakran vetítették, és szinte minden gyermek megtanulta kívülről…

Olyan mese, ami estére való, megnyugtató.
Ha már nem is tudunk belőle idézni, átolvasva egy pillanat alatt beugrik.
Fazekas Anna írta, és annak idején minden kisgyermek könyvespolcán ott volt, de akinek volt diavetítője, előbb-utóbb biztos beszerezték diafilmként is ezt a mesét, ami valójában tanmese – olyan, ami a szeretetre és önzetlenségre tanít. És olyan alapigazságokra, fontos dolgokra, hogy bizalommal kell fordulni mások felé, tudni kell, hogy honnan jöttél, másoknak mit köszönhetsz, tisztelni kell az életet.
És akkor itt a versike, hátha előjönnek az emlékek…

Mátra alján, falu szélén
Lakik az Én öreg néném,
Melegszívű, dolgos, derék,
Tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
Rátévedt az országútra.
Megbotlott egy kidőlt fába,
Eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
Arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
Hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
Friss szénával megeteti.
Forrásvízzel megitatja,
Mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
Mellébúvik a zugolyba,
Tanultak ők emberséget,
Nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
Elmehetne az őzbálba,
Vidám táncot ellejthetne,
De nincs hozzávaló kedve.
Éjjel-nappal visszavágyik,
Hol selyem fű, puha pázsit,
Tarka mező száz virága
Őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugra-bugrál,
Kopácsol a tarka harkály,
Vígan szól a kakukk hangja,
Bábot cipel szorgos hangya.
Öreg néne megsiratja,
Vissza – dehogy – mégsem tartja:
Ki-ki lakjék hazájában,
Őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
Visszatipeg öreg néni,
És integet, amíg látja:
“Élj boldogul, őzgidácska!”
Lassan lépdel, csendben ballag,
Kattan ajtó, zörren ablak,
Onnan lesi öreg néne,
Őzikéje visszanéz-e?
Gida gyorsan, mint a villám
Fönnterem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen,
Megfordul, hogy búcsút intsen.
Hó borul már házra, rétre,
Egyedül él öreg néne…
Újra kihajt fú, fa, virág,
Nem felejti a kis gidát!
Holdvilágos tavasz-éjen,
Zörgetnek a kerítésen.
Ölelésre lendül karja:
Kis gidácska, meg az anyja
Álldogál ott, beereszti,
Szíve dobban, megismeri:
Őzmama lett a kis gida,
Az meg ott a gida fia!
Eltörött a mellső lába,
Elhozta hát a kórházba.
S köd előtte, köd utána
Eltűnik az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
Veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egy-kettőre,
Felbiceg a dombtetőre,
S mire tölgyről lehull a makk,
A kicsi bak hazaballag.
Mátraalji faluszéle,
Kapuban ül öreg néne.
Körülötte gidák, őzek,
Látogatni el-eljőnek.
Falu népe is szereti,
Kedves szóval becézgeti
Öreg nénét és azóta
Így nevezik: Őz-anyóka.
Vadvirágnak dal a párja,
Énekszótól zeng a háza,
Oly vidám a gyereknóta,
Nevet sír is Őz-anyóka.
Mátra alján, falu szélén,
Lakik az én öreg néném,
Egyszer te is légy vendége…

 

Ha hallottad gyerekkorodban, akkor beugrott. És esetleg még az az emlék is előjött most, amikor már nem Neked olvasták, hanem próbáltad Te, saját magad kisilabizálni a betűket…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.