Régen miért nem bántották a diákok a tanáraikat?

Nem pofozta fel, nem köpte le, nem rúgta meg, és nem is szúrta le a gyerek a tanárt. Sőt – eszébe se jutott, hogy hasonlót tehetne. 
Nem volt szükség iskolaőrre. 

 

Még olvasni is furcsa. Micsoda? Diák inzultálja a tanárokat? Úgy gondolná az ember, hogy egy épeszű kölyöknek nem juthat eszébe ilyesmi: kezet emelni oktatójára…

Hogy régen miért nem? (előfordult, de elszigetelve)
Mert fel sem merült bennünk, hogy ezt megengedhetnénk maguknak.

Ha valaki olyat mesélt volna nekünk, hogy van, aki akár csak rendszerben vissza mer beszélni a tanítónak – hülyének néztük volna,  vagy pedig “fillentőnek”.

Akkor is voltak vásott kölykök, olyanok is, akik megzavarták az órát – de másképp. Gyermekszinten, nem támadólag, hanem produkálták magukat a többi “kölök” előtt, vagy épp rossz napjuk volt. Előfordult.
De a tanárt tisztelték, méghozzá mindenek felett –  hisz a hierarchia ezt diktálta.
Tudták, hogy ő a főnöke az osztálynak, és ez alapján a gyermek csak beosztott lehet.
Régen a gyerekek úgy nevelkedtek, hogy a szülő, felnőtt szava szent. Független volt ez attól, hogy a családfő lekevert néha egy-egy pofont, vagy sem. Nem kellett ehhez félni a felnőttől, hogy a gyermek  felfogja, tudja, hogy falkában él, és ott bizony nem ő a falkavezér.
Tudták az utódok, hogy hol a határ, hogy nem ők a világ közepe –  hogy nekik kell alkalmazkodni, és nem a felnőttnek.
Ez volt otthon, és így a suliban sem érte őket meglepetés.
Lehet, hogy a régi iskolák nem voltak olyan demokratikusak, mint a mostaniak, de hát ha minden igaz, akkor az életre készítették fel a gyermekeket…
Márpedig a munkahelyre a legritkább, hogy  az egyenrangúság jellemző.
Amúgy a családnak is az lenne a feladata, hogy ne  álomvilágra készítse a gyereket, ahol “mindig csak én vagyok a központ…”

Az élet minden, csak nem álomvilág, és nagy eséllyel nem az egykéről fog szólni sajna… Ha valaki nem tanul meg alkalmazkodni, lenyelni a fájó dolgokat, megtanulni elviselni, és hasznosítani a kritikát, akkor felnőttkorában is gondok lesznek vele.
Meg persze neki is másokkal.

Annak idején mindennek meg volt a rendje.
Tudták, hogy a felnőttnek előre köszönni kell. Ha megszólítja őket, akkor oda kell figyelni, nem elkalandozni. Vagy tüntetőleg azt jelezni, hogy nem érdekli a felnőtt mondandója…
Tudták, hogyha órán mással foglalkoznak, akkor azt az oktató előbb-utóbb észreveszi, és minimum szólni fog.
Ha pedig szól, először még akár el lehet nevetni, vagy vállrándítással  semmibe  venni, de másodjára, sokadjára már a többiek sem fogják őt ebben támogatni.
Hisz mindenki tudta, hogy nem jó a tanárt magukra haragítani. Jöhet érte a büntetés.
Mondjuk egy röpdoga, vagy hirtelenjében az osztály végig feleltetése, egyik sem jó mulatság.
Régen, ha valaki megzavarta az órát, “rendetlenkedett”, zajongott – a tanár kiküldhette. Akár még rá is ripakodhatott.
Most a hangos szó nem megengedett a tanár részéről – a tanulókat pátyolgatni kell – , csak ők hangoskodhatnak. A tanárnak tilos.
Tilos kiküldeni a nebulót az osztályból, tilos kiabálni. Nyelni kell.  Szinte minden fegyelmezési eszközt kivettek a kezéből…  Mondván – a gyereknek joga van.
A gond, hogy ők a kisebbség – a többség az tanulna, figyelne – viszont így ez  csorbulhat.
A diákok elég jelentős hányada  mára tökéletesen tudja jogait, sajnos a kötelességei már annyira nem érdekli.
Az én időmben gimiben ha valaki nem a tanár szája íze szerint mozgott – könnyen megkaphatta: nem kötelező senkinek sem leérettségizni, vannak más iskolák is, s lehet menni dolgozni… Nem kötelező tanulni… – ebből aztán tudtuk, ha nem működünk együtt, kívül tágasabb…
Jelen pillanatban a gyerek, ha valami nem tetszik “simán” ellent mondhat.
Sőt, ha valami nem tetszik, akkor otthon panaszkodik egy jót, aztán másnap a szülő felmegy a tanárhoz.
De nem azért, hogy megtárgyalja a problémát, megkeressék a megoldást, hanem annak okából, hogy  apuka, vagy anyuka  ráncba szedje a renitens oktatót, aki a lelkébe mert taposni az “egyszem” gyermeknek, s felhívja a figyelmét arra, hogy ne forduljon elő még egyszer az a becstelenség… Még, hogy  ártatlan utódját megpróbálják irányítani, jó felé terelni…

Régen viszont az esetek döntő többségében a tanár mellé állt a család, és utánanézett, hogy pontosan mi történhetett. Nem volt ritka, hogy egy csínytevés után megjelent az iskolában anya, vagy apa, és egyeztetett az oktatóval.

Nem felelősségre vonta, vagy kiabált vele,netán felpofozta –  hanem  kikérdezte, hogy mit tett már megint ez az égedelem… És megtárgyalták szépen, közösen ő mit tehetne, hogy rendbe jöjjenek a dolgok, ne nézzenek egymásra ferde szemmel.

Manapság – a szakmát adó iskolákba sok diák csupán az ösztöndíjért jelentkezik, és azért, mert tanköteles. Máshová nem vették fel, akkor ez is megfelel. 
Nem érdekli az egész, csak bejár, hogy teljen az idő. 
Zavarják a többieket, legénykednek, nagyfiúskodnak, játsszák a fejüket, tudják, hogy sok mindent nem tehetnek ellenük. 
Most meg majd jönnek az iskolaőrök, akiknek még annyi hitelük sem lesz, mint a tanároknak. Mászkálnak majd gumibottal, ami felhívás keringőre. 
És közben a tanár, aki a legtöbbet tehetne –  még a hangját sem emelheti fel…

Fotó: Fortepan.hu/Urbán Tamás, Fortepan.hu/Péterffy István

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük