Tudtad, hogy a tapasztás női munka volt?

Régen – főleg az alföldi területeken volt szokás vályoggal építkezni, mivel más természetes építőanyag gyéren volt jelen.
Fa viszonylag kevés volt, követ nem lehetett találni .(ha követ építettek be, akkor az általában a helyi várból származott), nem úgy mint az ország többi táján. 

Falun vályogtéglát használtak, a falat is lényegében ezzel az anyaggal tapasztották, a döngölt padlót ezzel simították. A kemence keletkezett hibáit ezzel javították, és a padlás padozatát is ezzel az anyaggal simították.
Az összes javítási munka női munka volt, egészen az anyag előkészítésétől kezdve, bataposásán keresztül a felvitelig, és utána a meszelésig – minden… Természetes ez, hisz a nők voltak otthon legtöbbet, a férfi ha ráért besegített, de az ő dolga legjobban a föld megművelése volt.
A vályog  sárból, vagyis sárgaföldből – agyag – és szalmából készült. A vályoghoz szükséges vizet a település határában gödrökben fogták fel. Általában esővizet használtak, ezzel keverték be az agyagot, először három napig a vízben hagyták, aztán pedig betaposták, majd szalmát is tapostak bele.

Javításhoz hasonló anyagot kellett felvinni a falra, padozatra, csakhogy a sima felület kialakításában akadályozta volta az embert a szalmaszál.
Ezért más, apróbb szálas, rostos anyagot kellett használni. Erre a legalkalmasabb a szinte minden háznál fellelhető lótrágya volt, aminek a neve valójában népiesen lósz.r.
A vizet, a trágyát, és az agyagot taposták össze alaposan megfelelő arányban, hogy még jól formálható, kenhető, de ne folyós masszát kapjanak. Ennek hiányában megtette a marhalepény is.

Ezt hordák fel aztán a felületre, majd kézzel elsimították.
Régen nem használtak a simításhoz simítófát, ezért van az, hogy a régi házak fala kissé dimbes-dombos-egyenetlen. Később már használtak szerszámokat.

A döngölt padlót is ezzel az anyaggal javították, mert ha rendszeresen nem tették volna meg, az először még apró sérülések mentén szabályos mélyedések, “tankcsapdák” keletkeztek volna. Ez nagyban akadályozza a takarítást, a benti életet.
Ha a kemencén volt valami hiba, azt is lekenték, majd száradás után mindent meszeltek, a padozatot is.
Az igazán gondos asszony ezeket a műveleteket néhány havonta megismételte, de a tavaszi nagytakarítás elmaradhatatlan, kötelező része volt a falusi életnek.

A padlás tapasztása akkor volt aktuális, amikor a fent tárolt termény, takarmány elfogyott, ez általában a nyáron következett be. Az őszi aratásig, betakarításig ennek a munkának is meg kellett lennie. Úgyhogy a nyári “uborkaszezon” tökéletes volt erre a tevékenységre
. Annyi könnyebbséggel, hogy ez meszelni nem volt lényeges.
Egy idő után szokás lett tapasztót hívni a munkához, ekkor már  inkább fizettek, mint hogy ilyen nehéz munkának tegyék ki magukat.
A legügyesebb tapasztók a romák voltak, ők készítették a legtöbb kemencét is a régi időkben.

Fotó: Munkácsy Múzeum,Képidő

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük