Kik voltak azok a “kulcsos gyerekek”?

 

Az ötvenes-hatvanas években már az édesanyák nagy része már dolgozott, hisz a szocialista családmodell szerint a nők is kiveszik részüket a  pénzkeresetből. Nem volt véletlen persze ez a kitaláció, mert egy keresetből annak idején se lehetett megélni. De mégis csak égő lett volna a rendszerre nézve, ha erre hivatkoznak, sokkal jobban hangzik, ha az egyenjogúságot emlegetik.

Így aztán főleg városon anya-apa szinte biztos, hogy nem volt otthon napközben. A nagyiék messze éltek, hisz minden ifjú álma a külön lakás, külön ház volt. A rendszer meg segített benne, mert ha bérlakást igényeltél, két gyerek után már gyorsabban, három gyerek után pedig lényegében azonnal kaphattál lakást, ami azért nem semmi volt.  És persze – akik megtehették – építkeztek is. Kalákában a hetvenes évek elején-közepén egy egyszerű sátortetős házat ki lehetett hozni negyvenezerből, és volt olyan lakodalom, ahol összedobott ennyit a rokonság.
Csakhogy a külön élésnek voltak hátulütői is. Például, hogy a gyerek napközben egyedül volt.
Ott volt persze a napközi, ahová első-második osztályban szinte mindenkit beírattak, de utána valahogy lanyhult a dolog, minden további évfolyamból kevesebben-kevesebben lettek délutáni iskolások is.
Ilyenkor a szülő a gyerek nyakába rakta a kulcsot, a lelkére kötötte, hogy az iskolából egyenesen haza, aztán ebéd a hűtőben, felmelegíti a gázon, vagy villanytűzhelyen, vigyáz rá, hogy el is zárja azt a gázt, aztán pedig nekiül szépen a tanulásnak, és okosodik-okosodik-okosodik mindaddig, míg valaki haza nem jön.
A gyerek pedig bólogatva, illedelmesen megígérte.
És mi lett belőle?
Kerülőutakon hazamenetel, kutyafuttában elfogyasztott, sokszor félbehagyott ebéd, elfelejtett leckék – persze azért este bepótolva, vagy nem…  🙂 –  haverok, buli, Bambi, vagy fagyi. Ha volt zsebpénz.
Ekkoriban a szülők három táborra oszlottak zsebpénz ügyében. Egy része azt mondta, fix heti, vagy havi költőpénzt ad a gyerkőcnek. Volt egy tábor, amelyik teljesítmény alapján honorálta a gyereket. Iskolai tanulás számított bele, általában csak a jelesek után, és volt, aki belevonta a házimunkát is. Aztán volt egy elég széles réteg, amelyik azt mondta, hogy a gyereknek nem kell zsebpénz, hisz mindene megvan, tanulja meg, hogy pénz csak a munka után jár… Ami persze butaság, hisz azért gyerek a gyerek, hogy az iskolában “dolgozzon”…
Így aztán ha volt pénze a kulcsos gyereknek, akkor időnként belefért egy kis fagyizás is, ha nem, akkor viszont a közös játékok, kóborlások, a közösség, ötletek, célok kárpótolták ezért.

Annak idején több ifjúsági filmsorozat is lényegében a kulcsos gyerekek életét “mutatta be” – mint pld. az Utánam srácok, vagy az Égig érő fű, Kemény kalap és krumpliorr, sokszor kimondva, vagy kimondatlanul. De az igazság az volt, hogy akinek a szülei otthon voltak, a játszótérre, vagy mondjuk a könyvtárba lemehetett, de órákon keresztül ide-oda menetel, saját szakállra eldöntött program nem lehetett.
Érdekes, hogy a lakótelepeken a nyakba akasztott kulccsal kint játszó gyerekeket kulcsos gyereknek, a lakótelep melletti kertes övezetben pedig már utcagyereknek hívták őket. Ráadásul lenézően.
Az akkoriak úgy tartották, főleg az egykés szülők, hogy neveletlenek, rendetlenek. És nem engedték vegyülni a gyereket.
Pedig… Ők lehettek igazán gyerekek.

Ráadásul – mivel saját magukért kellett felelősséget vállalniuk – gyorsabban benőtt a fejük lágya is, mint a vattába csomagoltaknak. Persze kivételek mindig voltak…

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.