A kenyér maga az Élet – és az Életet tisztelni kell…

Nagyanyáink idejében  nem szaladgáltak sem a Tescoba, se a kenyérboltba, de még a kisboltba sem kenyérért, hanem nagyjából kéthetente nekiállt a gazdasszony kenyeret dagasztani.

 

Nem volt egy könnyű munka, de akkoriban ez volt a természetes.
Általában háromkilós kenyereket sütöttek, ebből lehetett emberes szeleteket vágni. A kisebbeket már inkább cipónak hívták.
Akkoriban nem élesztővel, hanem kovásszal készült a kenyér.

A kenyértészta nagy kincs volt, az életet adta. Külön tekenő járt hozzá, amit semmi másra nem használtak. Ez eredetileg még bükkből készült. Teknővájó készítette, nem kevés munkával. Ezt lábra rakták, ha nem volt, akkor a szék is megtette, de ha teknőtartó lábon állt, stabilabb volt benne a munka.

A kenyérhez mindig jó lisztet használtak. A tárolás során belekerült esetleges szennyeződéseket kiszitálták belőle, de ez a folyamat arra is jó volt, hogy a liszt lazább lett és levegő került közé, amitől később a tészta lyukacsosabb, könnyebb lett.

A kenyér készítése már este elkezdődött, ilyenkor történt a szitálás is. Egész éjszaka a liszt felmelegedett a konyha hőmérsékletére, hisz a kelt tésztáknál fontos, hogy minden összetevő langyos legyen.
Esti művelet volt a kovászolás is. Ilyenkor a liszt egy részét félrehúzták, bele egy mélyedést kapartak, ide öntötték a kovászt. A kovász az előző kenyértésztából eltett tészta volt, melyet még frissiben liszttel elmorzsoltak, és kiszárítottak, majd vászonzacskóban tárolták a következő sütésig. Mikor aztán újra kenyeret készítettek, csak ezt kellett elővenni, és vízzel felkavarni.  Mikor a kovászt a félrehúzott liszttel bekavarták, akkor a kovászfát, mely y-alakú volt – keresztül rakták a teknőn, és rá borították a sütőabroszt. Erre azért volt szükség, hogy ne legyen tésztás az abrosz – de a takarás csak jót tett neki.

Egész éjszaka meleg volt a konyhában, így a kovász nem fázott meg.

Másnap kora reggel aztán elkezdődött a kenyérkészítés fáradságos folyamata.

Langyos víz és só hozzáadásával elkezdték dagasztani a tésztát. Néha gazdagították is, ami egyben puhábbá is tette. Használták erre burgonyát, de volt, hogy egy kis kukoricalisztet raktak hozzá.
Volt, hogy órákig dagasztották a kenyeret, összeállítás után lényegében öklükkel nyomkodták, hajtogatták. Akkor volt jó a kenyértészta, ha már nem ragadt, a teknőtől is elvált, és a kéz sem volt már tésztás. A kenyér a kalácstésztától mindig egy kicsit keményebb volt.

Amikor egy réteget átdagasztottak, akkor a tésztán mindig hajtottak egy kicsit, így közé szorult a levegő, később lyukacsosabb lett.  Pihentették is közben a tésztát, aztán ismételték a folyamatot.

 

Mikor már szép, hólyagos volt a tészta, akkor szakajtóba rakták, ott kelt tovább, a szakajtót pedig ruhával letakarták. Pihentették a kenyeret, hogy a duplájára nőjön.

Mikor megkelt, akkor a szakajtóból sütőlapátra borították, szokás szerint megvágták – így nem hasadt fel.
Míg a kenyér kélt, addig befűtötték a kemencét.  Annyira kellett felfűteni a kemencét, hogy a végighúzott piszkafa szikrát húzzon rajta. Nem a parázsra tették a kenyeret, azt előtte kihúzták, és a kemence alját áttörölték.

A kenyérlapáton lévő kenyeret aztán bevetették a kemencébe – előtte sokszor próbakenyeret is bevetettek.

A kenyerek – mivel nagyobbakat sütöttek – 2 órán keresztül is sültek. Amikor kihúzták a kemencéből, akkor átmosták őket, ettől kapták fényüket, majd kenyérruhába tekerve hagyták kihűlni.
A kenyeret mindig csak a családfő vághatta fel, közben a kés hegyével az aljára kereszt alakot vetve.
A kenyér kisütése után leeső részekből vakarót, vagy kenyérlángost készítettek. Ezt tejföllel, fokhagymásan fogyasztották.
A kenyeret tisztelték, nem dobtak ki belőle egy falatkát sem.
Csak a gazda szeghette meg, és megszegés előtt keresztet rajzolták rá a kés hegyével…
Forrás: WikipediaFotó: Fotobubanko Erich Lessing

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük