Tejivó – a hatvanas-hetvenes évek gyorsétkezdéje

Valahogy elvoltunk, ha nehezen is “Meki” nélkül. Mondjuk, úgy könnyű volt, hogy nem is hallottunk róla.
De tejivó viszont annál több volt. Emlékszem a Hajdú-Bihari Napló is lehozta, hogy Debrecenben van a legtöbb ilyen jellegű vendéglátó egység. Büszke is voltam, hogy na…legalább ebben elől vagyunk…(És nálunk volt az ország legnagyobb könyvesboltja, az Ady)

 

Volt helyette más, mégpedig a lépten-nyomon megtalálható tejivó. Hatalmas népszerűségnek örvendett a friss péksütemények, a finom tejeskávé, kakaó, és az üde, friss tej miatt.

Így utólag már persze színvonaltalannak tűnik, hisz nagy része talponálló volt, de akkor, annak a kornak tökéletesen megfelelt.

Betért az ember egy tejeskávé erejéig – mondjuk  kiflivel, és gyorsan elfogyaszthatta. De volt ott kakaós, fahéjas csiga, bukta, béles, ki mit akart – elfogadható áron.
Persze volt szék és asztal is, le is ülhetett, de aki csak átszaladt valahonnan annak megfelelt az álldogálva fogyasztása a finomságoknak.

Debrecenben műanyag pohárba mérték ki a tejet, kávét – nem igazán volt gusztusos, viszont az ital az nagyon finom volt.
Ráadásul akkoriban nem volt divat az utcán enni, gyerekként állandóan azt hallottam, hogy az illetlenség. Szóval, ha az ember megéhezett, akkor nagy eséllyel betért valahová, eszébe sem jutott, hogy mászkálás közben falatozza be a megvett kiflit, tejet, vagy bármit.

Ez a hetvenes évek közepe táján kezdett változni, amikor megjelent a hotdog, majd később a hamburger. Kifejezetten utcai ételek.

Fotók: FORTEPAN, Zaránd Gyula, ifj. Soproni Béla

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.