Ősszel törtétek a tengerit Ti is iskolásként?

Minden ősszel – akárcsak katonáék – az általános- és középiskolások is útnak indultak, hogy részt vegyenek a közeli Tsz, vagy állami gazdaság betakarítási munkáiban.
Ugyan kötelező volt, de iskolai padban görnyedés helyett, és nagyon “buli”.
Belvárosiak révén mi vonattal mentünk kukoricát szedni.
Mindenki, enni-, és innivalóval alaposan felpakolva, kis zsebpénzzel kiegészítve ment a kertvárosi állomáshoz, ahol már a várakozás is jó mulatság volt.
Szaladgálás, bohóckodás, fiúk.-lányok kekeckedése..
A vonatra szállva egyből jött a kajálás, ki-ki elővette szendvicsét, csokiját, itókáját, közben lehúztuk az ablakot, hogy minden vonat környékén fellelhető embernek integetni tudjunk, persze kiabáltunk is nekik, ők visszaintegettek –  aztán mikor belefáradtunk  elkezdtünk megint falatozni.
Leszállás után  jött a gyaloglás a földekre, beletelt vagy félórába, míg mindenki megtalálta a helyét.
Első alkalommal, mikor megláttuk a sorokat, kissé megijedtünk, mert valahogy irdatlan távolságba tűnt a vége… Hihetetlen volt, hogy délutánra ezzel az egésszel végezni tudunk, ráadásul egyszerre két sort vinni…
De aztán közel sem volt az olyan nehéz, és lassú munka, mint ahogy elképzeltük. Mi városiak, akik addig közelről még kukorica növényt nem is láttunk, kukoricát is inkább főtten, vagy pattogatott formában..

 

Lehetett a sorokkal haladni, főleg, hogy közben be nem állt a szánk. Beszélgetés, meg bohóckodás közben ment a munka, telt az idő.
Mi csodálkoztunk a legjobban, hogy milyen gyorsan végeztünk, még rengeteget kellett várni a vonat érkezéséig.
Nálunk nem volt olyan, hogy fiúk hordják ki a sorok közül a  kukoricát.
Mivel tangazdaságban szedették velünk a tengerit, így a táblák között utak voltak, mindig oda kellett dobnunk a csöveket. Vagy sikerült eltalálni a kupacot, vagy nem.
Ment a hülyéskedés egész nap, de a munka is. Versenyeztünk egymással, ki tud jobban, és gyorsabban dolgozni, és büszkék voltunk, ha jól ment a törés.
Ha valaki jól csinálta, a többiek figyelték, hogy ellessék a “technikát”…
Közben meg hol énekeltünk fennhangon, hol húztuk egymást.
Aztán mikor kedvünk volt hozzá, leültünk egy kicsit beszélgetni, vagy csak figyeltük a másik csapatot, hogy hogy dolgozik.  És mindannyiszor megállapítottuk, hogy közel sem olyan jól, mint mi… 🙂
Imádtuk minden évben ezt a pár napot, iskolamentes időszak volt, még jó idő, megmutathattuk mit tudunk, el tudjuk végezni a munkát, amit ránk bíztak, és még egy kis pénzt is kerestünk vele, ami ment az osztálypénzbe, meg takarékbélyegre.
Sajnos mifelénk sem almás, sem körtés nem volt, sőt még szőlőskertek sem, pedig az a hír járta, hogy amelyik iskola ott dolgozott, vihettek haza fejenként egy-egy szatyornyi gyümölcsöt is.
De hát kukoricát….? Ugyan minek? A legtöbb gyerek lakótelepen lakott, ott meg akkoriban még kutya, macska sem volt, nemhogy olyan állatka, ami a tengerit megette volna. Egy-egy csövet azért elraktunk a kiürült táskánkba, szatyrunkba – csupán azért, hogy otthon elbüszkélkedhessünk vele: Ilyen szép kukoricát törtünk…
Fotó: Őszi betakarítási munkán az iskolások. (Kukoricatörés) Pihenés gyanánt kukorica sütés nyárson 1968.  Esze Tamás Népe Tarpa

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük