Tudod, hogy honnan ered az a nézet, hogy az anyós csak rossz lehet?

A régi-régi időkből, amikor az ifjú férj családjába bekerülve a fiatalasszony – szinte csak beosztott lehetett. Egy időre.
De ha az anyós, és az ifiasszony odafigyeltek egymásra, próbálták, és akarták megérteni a másikat, akkor idővel ez a kapcsolat jó irányba alakult.
Annak idején úgy nevelték a lányokat, hogy mindent tűrniük kell.

Eleve a nő alárendelt szerepben volt, és mivel nagycsaládok éltek együtt, ott pedig a családfő a legidősebb munkaképes ember volt, ő irányította a gazdaságot, a felesége, az anyós pedig a ház körüli teendőket – nyilvánvaló, hogy valamiféle beosztott szerep juthatott csak egy menyecskének.
És ha valóban mindent eltűrt, és a béke kedvéért hagyta, hogy akár fát hasogassanak a hátán, abból sose lett jó kapcsolat.
De érdekes módon ekkoriban is volt jó viszont az anya, és fiatalasszony között – csak mindkét fél oldaláról akarni kellett. És persze élni hagyni a másikat…

Régen  ritkaságba ment, hogy egy fiatal pár külön költözzék, nem voltak rá anyagiak, de egyébként is az ésszerűség is azt diktálta, hogyha a föld, a vagyon egy, akkor a fiatalok is a portán éljenek az idősebbekkel.  Így az ifjú férjnek az apa, a családfő, a menyecskének meg elvileg az anyós diktált.
Ám kettőn áll a vásár, ez ebben az esetben is természetes.

Az anyós és meny viszony régen is eleinte majdcsak biztos, hogy  tökéletes volt. Ugyanis régebben a szülők is beleszóltak a párválasztásba, kikérték a véleményüket, s általában nem csak a vagyon döntött, hogy megfelel-e a választott, hanem az is, hogy mit néztek ki belőle, mit tudtak róla.  Az együttélés során romlott a helyzet.
Manapság a választott bemutatása sok helyen kimarad, kész tények elé állítják a hozzátartozókat, így aztán az együttélés közben, vagy családi kötelékben kell elfogadni valakit, aki annyira sem méltatta az embert, hogy előtte legalább megmutassa magát…
A jó kapcsolatért mindkét fél részéről meg kellett dolgozni, akkoriban még jobban. De a közös gondok, a közös örömök, a közös munka, aztán meg az unoka legtöbbször helyre tett mindent.

Az anya fiának nyilvánvalóan a legjobbat akarta. Azt akarta 100 éve, 50 éve, és azt akarja manapság is, hogy a menye úgy lássa el választottját, ahogy az eddig megszokta.
Ha jól gondolkodik az anyós, akkor ilyenkor hozzá tette,  hozzá teszi: és ahogy a fia szereti, ahogy neki jó.
Elkezdte a menyecskét tanítani, okítani mit hogyan csináljon, hogy főzzön, hogy süssön, mit, mikor tegyen.
Ha ebben a ifjú asszony partner volt, akkor nagyon nagy baj nem lehetett.
Ha a menyecske dolgos volt, és kedves, és nem csak az “Urán” csüngött, akkor az anyós általában elfogadta a sorsát, hogy egy másik nő lépett a helyébe, ezután ő lesz a legfontosabb gyermekének.
Hiszen felnőtt, és ennek ez a sorja… Nem véletlen sok családban a menynek az a megszólítása, hogy lányom, és viszont sem, hogy anyuka, mama.

Ha viszont a menyecske –  azzal volt elfoglalva, jelezze minden lehetséges módon, hogy innentől   férje fölött az övé a hatalom, akkor biztos, hogy jó időre megromlott a viszony.  Hisz nincs olyan ember a világon, aki szívesen veszi, ha valaki kitúrja addigi helyéről, nyilván hogy megpróbál tenni ellene.
Azt régen is tudták, hogy azt az embert, aki jóval túl a harmincon, negyvenen még mindig anyuka szoknyája mellett ül, és főleg – nem csak hogy ül, hanem – csak a kedvét lesi, semmiben nem mondana ellent – kerülni kell, mert az ilyen kapcsolatból jó nem származhat.

Úgyhogy ered, ahonnan ered ez a nézet, de manapság ha nem jó egy kapcsolat, akkor nem árt gondolkodni rajta, hogy hol hibáztuk el…És mi az, ami nekem sem tetszene hasonló esetben…
Ennyire egyszerű ez.
Fotó: Fortepan Pinterest

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.