Emlékszel rá? – “Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”

 

Minden valamire való iskolában így kezdődött egy nap:
Reggel gyülekező az udvaron, vagy az aulában. Az osztályok külön csoportban, lehetőleg kettős sorban álltak.
Közösen, tanítóval együtt mentek az osztályterembe.
Ott lepakoltál, de nem ültél le, hanem először elmondtátok a jelmondatot, ami a legtöbb esetben József Attila – Ne légy szeles… c. versének egyik részlete volt. A teljes vers se hosszú, csak az akkori viszonyok között más értelmet nyert volna, ezért egy az egyben nem idézgették:
Ne légy szeles,
Bár a munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.
Ezután jött a hetes jelentése: Tanítónéninek jelentem, az osztály létszáma 22, jelen van 20, hiányzik Tóth Mihály, és Kovács Tamás. – Valahogy így.

És az is szinte bizonyos, József Attila által írt, jelmondattá lett idézet általában a falat is díszítette, így még véletlenül sem felejthettük el. De igazából nem is akartuk, valahogy másképp szinte nem is kezdődhetett volna tanulás. Alapból hozzátartozott a mindennapjainkhoz.
Akkoriban még ritka volt a szaktanterem, minden osztálynak külön osztályterme volt, így aztán a szülők  segítségével díszítették fel.
Főleg a szülői munkaközösség tagjai dolgoztak rajta, de bárkitől elfogadtak, és kértek is segítséget.
Szülők vitték fel a virágokat, a függönyt, az asztalterítőt is szinte minden évben kicserélték másik keresztszemesre, és az osztálynapló borítóját is egy anyuka varrta.
Ha nem volt pénz festésre, akkor is a szülők voltak sorosak, és a padok is általuk lettek agyonkarcolt helyett ismét szép barnák.
Még a hirdetőtáblát, vagy a mutatópálcát is ők csinálták.
Időről-időre a szülői munkaközösség tagjai összejöttek, és csigatésztát, süteményeket készítettek. Hogy ezeknek aztán mi lett a sorsa, fogalmam sincs. Nyilván pénzt csinált az iskola főleg az előbbiből, a süteményt meg valószínűleg valamilyen eseményre készítették.
Akkoriban még főleg az anyák rendszeresen jártak az iskolába a gyerkőc után érdeklődni.
Hisz nem volt telefon, mobil meg éppen nem.
És ha tisztában akartak lenni utódjuk előmenetelével, akkor az volt a legbiztosabb módszer, ha a tanárhoz fordultak ez ügyben.
Jutalmaztak  elsőben piros ponttal, félévkor még bizonyítvány nem volt –  de az igazi az volt, amikor a tanár által rendszeresített napi jutalmat kaphattad meg. Lehetett ez bármi, amire a tanító azt mondta, hogy ez csak a legügyesebbé lehet, akkor azt mindenképp meg akartuk szerezni, hajtottunk érte. Nálunk ez egy apuka által felajánlott “Hajdú” (téglási üzem) jelvény lett…

Ha valaki rosszalkodott – ritkán fordult elő – nagy eséllyel az egész osztály büntetésbe került.  Természetes volt, nem is berzenkedtünk amiatt, hogy “kollektív lett a büntetésünk”.

Alsó osztályokban a tízórait még az osztályteremben fogyaszthattuk el, szalvéta – papír és vászon – kis pohár kötelező volt. Ugyanúgy vitted a kis szappant, kis törülközőt, magyarán szólva a tisztasági csomagot. Ez csak azért érdekes, mert mostanában sokszor hallani, hogy nincs szappan, vagy wc-papír az iskolában, kötelező lenne adni. Hát, régen sem volt, csak már feledésbe merült…
De lehet, hogy hatott valamit az a bizonyos jelmondat, hogy “Dolgozni csak pontosan, szépen”, mert valahogy másképp viselkedtünk, a tanárra szentként tekintettünk…
Fotó: Fortepan/Fortepan

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük