A falusi konyhák legfontosabb tartozéka volt, ha nem volt pótlás, jött a pánik…

 

Városon is sokan használták, de falun e nélkül konyha  nem  létezhetett.

Ha valami történt vele, és elő kellett venni a szekrényből, vagy a ládafiából a tartalék viaszos vászon terítőt, akkor a gazdasszony már transzba esett, pánikolt, hogy mi lesz ha ezzel is gondok lesznek, és még nincs pótlás, mert a vásár még odébb.

Ezért aztán, ha csak tehette több leszabott vásznat is tartott a szekrényben, ilyen-olyan mintával, amit épp hangulatszerűen vett. Vagy amilyet épp lehetett kapni.

És nem csak úgy ám, hanem gondosan válogatva. Hisz nem mindegyik egyforma. Volt, amelyik csak úgy nézett ki, mintha viaszos lenne, közben meg olcsó bóvli volt. Egy falusi konyhába nem vacak műanyag kellett, ami az első használatkor már kinyúlt, és megadta magát, a falusi abrosznak bírnia kellett a strapát.
Egy időben a keleti részeken a Romániából áthordott terítőkre esküdtek. Erősek voltak – lehet hogy nem olyan szépek, mint a magyar, de hát a szépség, mint tudjuk, nem minden… Ráadásul az árusok olcsóbban is adták…

Mert hát a magyar vásározókkal sokszor elszaladt a ló, egy üzletből akartak meggazdagodni…

Praktikus darab volt,  egész jól mutatott az asztalon, és szinte minden munkát el lehetett rajta végezni, utána pedig egyszerűen le kellett mosni, és törölni.

Idővel megkopott a festék, mivel  ugyanazzal a technikával készül, mint egy tapéta, de ez nem volt gond.
Az már jobban, hogy sokan az abrosz lemosása után a tésztát is ezen gyúrták, ezen nyújtották. Ezek szerint egy kis festéket megettek vele – de mást is megeszik az ember, van ez így, “nem pusztulunk bele” -mondogatták.
Ha pedig már a sarkoknál átlyukadt, megkopott, akkor kivágták belőle a rosszát, aztán méretre szabva mehetett  a kisasztalra, vagy hokedlire, ott akár még évekig jó szolgálatot tehetett.

Nem volt pocsékolás, nem tehették meg.
Fotó: Vass Erika, 2010., Indafotó

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük