Mit használtak régen faragasztóként? Nem, nem csontenyvet… Nem csak azt…

Azt is persze, de nem bírja jól a nedvességet, ezért másra is szükség volt.

Hogy aztán miképpen jöttek rá, hogy ennek a két anyagnak a párosítása ragasztót eredményez – még véletlenül sem tudom. De esélyesen véletlen eredménye lehetett.

Persze sokunknak egyből kész lenne a válasz arra, hogy milyen ragasztókat használtak  – régen nem dolgoztak semmi ilyesmivel, csak úgy simán, minden nélkül, csavart, szeget sem használva alkották meg a csodálatosabbnál csodálatosabb asztalosmunkákat.
Ám mégis szükség volt ragasztóra, például mikor asztalt, vagy ágyat, esetleg szekrényt “alkottak”.
Ugyanis a deszka ha egy darabban van, akkor nagyon könnyen hasad, vetemedik, ezért már régen kitalálták, hogy a nagyobb darabokat  szinte lécenként ragasztva kell összehozni, ami persze nem egyszerű munka – érteni kell hozzá – viszont ettől lesz tartós a munkadarab.
És bizony egyéb illesztéseknél is jól jött, ha van egy plusz kötés.
Ehhez viszont szükség volt jó faragasztóra, amit ugye akkoriban nem lehetett a boltban megvenni.
Volt két lehetőség. A klasszikus enyv, amit csontból főztek ki. Ezt melegen lehetett használni, viszont nem bírta a nedvességet.
És volt még egy módszer, úgy hívják, hogy kazeinenyv.

Ha állsz, nehogy leülj – de túróból készül, egy kis mésztejjel párosítva.
Fontos volt, hogy a túró sovány legyen, jó rögös. Ezt keverték alaposan fel 5:1 arányban a mésztejjel, ami oltott meszet jelent, az a sűrű, formálható pép…

A túrót először alaposan összetörték, aztán a megadott arányban hozzákevertek mésztejet, ezzel addig keverték, míg egy üveges, nyúlós masszát nem kaptak. Jobb esetben leszűrték, de volt hogy nem. Ha kellett, akkor hígították akár vízzel is.
Ezzel kellett dolgozni, ha fát ragasztottak, mégpedig gyorsan.
Mert úgy nagyjából fél napig volt használható a csodaszer.
Ez azt jelenti, hogy az asztalos amikor ragasztási munkát szánt egy napra, akkor készített kazein enyvet. Nem véletlen, tárolni nem lehetett.
Viszont egész jó kötése  volt, ha nem is olyan mint a csontenyvé.

Ám bizonyos fák esetében nem volt használható, mert elszínezte őket. 
Sokszor viszont ezeket lefestették, úgyhogy nem volt gond, ha változott a szín.
Csak később lefestett bútoroknál, vagy rejtett helyeken használták. 

Fotó: BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA / KLÖSZ GYÖRGY FÉNYKÉPEI/KLÖSZ GYÖRGY FELVÉTELE

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.