Hogy randiztunk tiniként 50 éve?

40-50 évvel ezelőtt még kicsit másképp ment az ismerkedés.
Persze akkoriban is voltak, akik beleugrottak a “közepibe”, de a nagy többség még óvatoskodott.
Az, hogy hazakísért egy fiú egy lányt nem volt nagy dolog, sokszor egyszerűen csak azért is megtörtént, mert közel laktak egymáshoz, vagy egyszerűen jó volt elbeszélgetni.
Az együtt járás az más volt.
Ha a fiú úgy érezte, hogy valami többet is érez már a lány iránt, mint egyszerű barátságot, akkor azt illett közölni, és megvárni a hatást – igen, vagy sem.
Ha a találkozás egyszeri volt még, és akár a fiú jelezte is, hogy szívesen megismerné jobban a leányzót, tetszik neki egy az egyben, akkor is illett a lánynak kicsit kéretnie magát.

A legjobb taktika az volt, ha azt mondta: végül is nincs ellenére, találkozzanak mondjuk 2 hét múlva.

Ez első szűrőnek már tökéletes is volt. Mert ha a srác még két hét múlva is emlékezett a randi napjára, pontos idejére, akkor biztos, hogy fontos volt számára a kislány.
Akkoriban még nem volt jó ómen bármi ajándékot elfogadni egy friss kapcsolatban, kivétel a virág, az szinte kötelező jellegű volt. De ettől nagyobb ajándék már azt vetítette előre, hogy a fiú teljesen másra hajt, nem a hosszú távú kapcsolatra.
Voltak lányok, akik hétvégéken szórakozni jártak, és szinte bárkitől elfogadták, hogy italt fizessenek nekik, vagy más finomsággal meglepjék őket. Viszont ezeknek a lányoknak a nagy része nem is a szerelemre hajtott, hanem csak a szórakozásra.
A hatvanas-hetvenes években még szégyen volt egy lánytól, ha nyilvános helyen iszik. Akár presszóban, akár máshol.
Ennek a nézetnek a megtöréséért a hetvenes évek gimnazistái tettek a legtöbbet, akik közül sokan suli után beültek egy-egy presszóba egy-egy rumos kávéra, vagy rumos kólára.
Még ugyan megszólták őket az idősebbek, de idővel elfogadottabbá vált, ha egy nő alkoholt fogyaszt nyilvános helyen – nem ünnepi alkalomból egy-egy pohárkával.
De hogy a fiú fizet, az még nagyok sokáig evidens volt. Ezzel jelezte, hogy anyagilag megteheti, hogy a lányt vendégül lássa.
Az más kérdés, hogy sokan akkoriban is a szülők által adott zsebpénzből állták a szórakozás költségét.
Ha a srác elhívta a lányt valahová, és erről a szülők is tudtak, ismerték már a fiút, akkor indulás előtt jött a nagyeskü, hogy “egészben, sértetlenül hazaszállítod, mármint hazaballagtok, és átadod hiány nélkül… Fővesztés terhe mellett…”
Voltak a házibulik, ahová a lányok nagy része úgy ment el, ha azt mondta a srác, hogy sokan lesznek, és a szülők is valahol a környéken tanyáznak.
És ha ez nem is pontosan így történt, valahogy a fiús szülők nagy része is kötelezőnek érezte, hogy közben hazanézzen, nehogy valami visszafordíthatatlan történjen.

És hogy a szórakozás után mi történt?  Legtöbb esetben csókon kívül semmi.

Akkor még a fiús szülők enyhén szólva nem szerették, ha gyermekük lányt vitt fel magához. Konkrétan úgy vették, hogy amelyik “csaj” átlépi a fiús ház ajtaját az nem lehet tisztességes.
A lányoknak meg eszébe sem jutott, hogy a srác egy éjszakát ott tölthet náluk – csak maximum felhőszakadás, földrengés, világvége alkalmával, és akkor is csak a szülők szobájában… 🙂
Fotó: Virágcsokrokkal várakozó fiatalemberek (1964) – Erdély, Marosvásárhely Strada Mihai Viteazul, az Unirea Nemzeti Kollégium oldalbejárata.

Fotó: SÜTŐ ANDRÁS ÖRÖKÖSEI / ÚJ ÉLET SZERKESZTŐSÉG FELVÉTELE / Fortepan /

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.