A gyerek is tudta, hogy mi a rend, a csomó, a petrence…

Amit mi városiak rétnek, mezőnek mondunk, azt a falusi, akinek földje van: kaszálónak.

 

A kaszáló füvét egy évben – időjárástól függően – általában háromszor-négyszer vágták, az első kaszálás volt a “kincs”, annak volt a legjobb a minősége, és a legdúsabb, legtöbb széna is ekkor került be a gazdaságba.
Megvárták, hogy szép nagyra nőjön a szénának való, de még ne magozzon fel, mert úgy zsenge, finom.
Aztán kézi kaszával rendre vágták – figyelve az időjárásra amennyire csak lehet, hogy utána néhány napig jó idő legyen – aztán a rendben lévő szénát naponta száradásig – általában háromágú favillával – lazán forgatták, hogy jól száradjon.
Ha már kiszáradt, akkor először kis csomókba rakták, de vannak olyan helyek, ahol sorokba húzzák, ezeknek neve lehet gát, hurka, területenként változó.
Aztán a csomókat, sorokat összehúzták  petrencékbe.
A petrence olyan méretű volt, hogy két ember két rúdon – melyet petrence rúdnak hívtak – el tudja szállítani.
Ezek súlya 80-100 kg volt. A petrencéket aztán sokszor egy csomóba hordták, aminek boglya volt a neve.
A boglya szállításra készen több hét alatt lett kész, hisz akár több kaszálás szénáját is belehordták. Ezeket ezért úgy kellett rakni, hogy az időjárás ne tegyen benne kárt, a szél ne kezdje meg.

A legtöbb vidéken 8-10 petrencényi, 8-10 mázsa szalmát gyűjtöttek egy csomóba, alá gallyakat raktak, ez alulról akadt beléjük, és sok helyen középen is végig egy ág volt, e körül volt a széna. A boglyarakás gondos munkát igényelt, lepedősen kellett rakni, így egymásba kapaszkodtak a szálak. Gondosan igazgatták, sokszor óvatosan meg is taposták, aztán szénakötéllel fixálták, melynek a végére téglát kötöttek.

A szállításra kész boglyákat sok helyütt vontatónak , vagy szekeres boglyának hívták, és vendégoldallal fölszerelt szekéren hordták be a tanya megfelelő részére, a szérűskertbe.

Ott aztán ismét gondos pakolás következett, behordás után sok gazda éjt nappallá téve rakta meg a kazlat, hogy rossz időjárás még véletlenül se tehessen kárt benne.
A kazlakat olyan formájúvá rakták, hogy az esővíz lehetőleg na folyjon közé, hanem nagy része hirtelen az oldalán végigfolyva a földre távozzon.
Formáját rakással, és a ráengedett, keresztbe húzódó madzag-tégla nehezékekkel alakították ki.
A szénakazlat – amennyiben lehetősége volt rá a gazdának – alulról is védték, keresztbe rakott gerendákra rakták.

A kazalrakáshoz legkevesebb 6 férfi kellett, így itt is az összedolgozás, egymás segítése nélkül nem sokra mentek volna.

A megrakott szénát aztán télen etették, ha jól készítették a kazlat, akkor az illata még tavasszal is kellemes “mezőillatú” maradt.

A megpenészedett széna takarmányozásra alkalmatlan volt, szégyennek számított, ha valaki nem tudta úgy megrakni a kazlat, hogy az ne menjen tönkre.
Fotó: Pinterest, Damdadam

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.