Kik voltak a vákáncsosok?

Ez a téma nem kifejezetten az a fajta, amire büszkék lehetünk.  1930. június 1-én a Népszava tudósítója írt róluk, így kerültek országszerte a köztudatba.

Debrecen központjától 15 kilométerre van Haláp, ahová  a helyi kisvasúttal, a Zsuzsival lehetett kijutni nagyjából fél óra alatt.

Ez a terület a cívis város területe volt akkor is, régen hatalmas erdőségek borították, aztán Debrecen ezt lassan irtás alá vette. Utána viszont szükségessé vált a fásítás.
Ez okból aztán a város erdőtelepítőket fogadott.  Egészen az 1800-as évek végétől dolgoztak, a negyvenes évektől viszont teljesen kihalt a szakma, mely a mérhetetlen nyomorral volt egyenlő.

Nevük a vaco latin szóból származik, mely üreset jelent. A vacans,

vákáncs olyan üres parcella volt, amit az Erdőgazdaság beletelepítésre használatba adott. Akik ott éltek, és a telepítést végezték – ők voltak a vákáncsosok.

Hatalmas nyomor volt a sorsuk. Nem véletlen, hogy a vákáncsos szó összeforrt a szegénységgel.
Debrecen határában: Halápon, Cserén, Fancsikán, Bánkon 300 erdőtelepítő  élt a harmincas években rettenetes körülmények között.
Ha elvállalták a munkát, akkor letelepedhettek, kaptak hozzá néhány fát kunyhóépítésre, aztán pedig kijelölték számukra azokat a helyeket, amiket be kellett ültetniük – megadott időre.
Hiába volt a területen elhagyott  viskó, azt az újak nem használhatták.

Kétféle kalyibát építettek. Vagy félig a földbe ásták, vagy pedig sárral tapasztottat készítettek, de egyik sem volt magasabb, mint 170 cm. Tetejét kukoricakóróval, gazzal, gallyal, szénával fedték, ez persze beázott ha csapadék érte.
Az előtér volt  a konyha is, ez általában másfélszer másfél méteres helyiség, itt volt a nyitott tűzhely, és valami összeeszkábált asztalféleségen a kenyér.
A vákáncsos kenyér az más, mint ami egy átlag debreceni szegény asztalára került. Ők fehér bélű kenyeret ettek. A telepítőknek viszont csak a sötétbarna, szinte fekete “élet” jutott.  De olyan családok is voltak akiknek még ez sem volt elég.
Volt  köztük, akik másfél hónapig még fekete kenyérhez sem jutottak, mert egyszerűen nem volt hozzávaló. Ezért aztán vadsóskát szedtek, ezt főzték meg, ezt ették, ezen dolgoztak.
Aztán mikor másfél hónap után hozzájutottak egy kis fekete kenyérhez, akkor a család nekibetegedett emberestül, asszonyostul, és 6 gyerekestül – nehéz volt megemészteni  a hosszú éhkopp után.

Náluk nem volt külön istálló, lényegében a konyhából nyílt az állatok tartására szánt helyiség.   Itt volt a 2-3 tehén.
No nem az övék, akkor túl jó dolguk lett volna…!
Ezeket is kiadták nekik, hogy legeltessék őket – számukra a fizetség a  tej volt. Tehát még szerencsés is volt az az erdőtelepítő, amelyik a viskójában tehenet tarthatott.
Nem azért, mert ők itták meg a tejet – valahogy sem a felnőttek, sem a gyerekek nem éltek vele – elvitték a városba, és ott kaptak pár fillért érte. Ebből vehettek néhány dolgot, ami feltétlenül kellett. Nem vonattal vitték, mert az pénzbe került volna. Bekutyagoltak…


Az ültetési idő alatt egy-egy munkás akár 20 ezer kis fát is elültetett, s mindezt úgy, hogy száraz fekete kenyeret, sóskaszószt, krumplilevest ettek… Húst jó esetben negyedévenként láttak.
Hihetetlen…
A konyha másik oldalán volt a szoba két-három ággyal. Egy ágyon hárman-négyen aludtak – attól függően mennyire tudták összehúzni magukat.
Ágynemű, takaró nem volt, rongyokkal takarták be magukat.
Ezekben a helyiségekben egy magasabb ember nem tudott megállni, hisz alacsonyak voltak a falak.
A szobát nem csak emberek lakták, itt éltek a tyúkok is, itt költött a kotlós.

 

Volt olyan család a környéken, akiknek még gyufára sem tellett, ezért úgy éltek mint az ősember: a tüzet, vagy a lámpát egész nap égették, őrizték hogy el ne aludjék, mert nem tudták volna újra meggyújtani. 
Nyomorúságos volt ruházatuk is, így a gyerekek iskolába sem jártak, könyvet nem is láttak. De nem is tudták volna megvenni.
Ha egy nő állapotos lett, akkor magában szült, még bába sem járt arra. Volt olyan gyerek, aki már majd egyéves volt, de még keresztlevele sem volt. 
Hogy a kicsi tudjon enni ezért akár hároméves korukig is szoptatják őket az anyák. Meggondolandó volt őket elválasztani, hisz nem tudtak volna nekik enni adni. 
 
Szélpál Árpád újságíró leírja még, hogy O. István 11 gyermeke közül a legnagyobb 20, a legkisebb 1 éves. Mindannyian egy félig a földbe vájt kunyhóban éltek. Egy ágyban öten aludtak – nyilván fejtől-lábtól. Volt, akinek ing jutott, volt akin kabát volt, a másikon semmi. És bizony az iskolát azért kerülték, mert ingben, mezítláb, vagy akár meztelenen nem lehetett iskolába menni… 
 
Az újságíró a cikk végén arról beszélt, hogy pont ez az az időszak, amikor Debrecen létrehozta a Déri Múzeumot abból a célból, hogy a múlt megfelelő otthont kaphasson. 
De az hogy eshetett meg, hogy a város nem tudott arról: területén emberek állat módjára élnek munka mellett. 
Legalább annyit tehetnének – írja –  hogy olyan sors jusson nekik, mint a szegényebb kisgazdáknak, elvégre ők is kemény fizikai munkát végezve dolgoznak, és fizetségük csak a mérhetetlen nyomor.

Idővel persze a panaszok meghallgatásra találtak, és a vákáncsos foglalkozás szerencsére eltűnt.
De ott vannak a Debrecent körülvevő erdők – mementója a múltnak…
Fotó: Erdei Sándor/Képes 7, Népszava 1930.június 1. Forrás: ua.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.