Tudtad, hogy régen köszöntek egymásnak az emberek?

 

Ezt most irónia, de van igazságalapja rendesen…

Jártál már falun?

Ha végigmész az utcán  mai napig köszön mindenki mindenkinek. Ha nem ismernek akkor is, mert ez a természetes.

Így adják meg a tiszteletet – és így várhatják el tőled.
Ha valaki vidéken nőtt fel, akkor belenőtt ebbe,  és bárhová került élete során, akkor köszönt mindenkinek – mindaddig, míg h…nek nem nézték…
Hosszú ideig városban is szokás volt, egy-egy utca lakói közt, vagy lakótelepen a lépcsőháziak egymást üdvözölték – akár ismerték a másikat, akár nem.
Íratlan szabály volt régen, hogy kapun belül mindenki köszön mindenkinek. Ha látta a másikat már máskor is, ha nem.
Annyi a különbség, hogy faluhelyen nem csak köszöntek, köszönnek – legalábbis az idősebb korosztály még tartja ezt a szokást – az emberek egymásnak, hanem legtöbbjük ismeri is a másikat, de minimum annyit tudnak róla, hogy ki kinek a “fia, borja”.
Városon ilyen nincs. Még sokszor azt sem tudják,  hogy ugyanabban a házban lakik-e a másik. Vagy melyik emeleten. Egyszerűen nem érdekli az embereket.
Szeretnek minél távolabb lenni. Távolságot tartani. Úgy gondolják: Abból baj nem lehet.
Kész csoda, ha két közvetlen szomszéd legalább időlegesen jól el van egymással.
Helyette sokszor szálkát keresnek a másik szemében, még akkor is, ha a sajátjában gerenda van…
Széthúzás van, megy a pletykálódás.

A régi, összetartó közösségekben lehetett számítani a másikra.
Még akkor is, ha amúgy kibeszéltek dolgokat – ha volt valami probléma, akkor a megoldáson voltak.
Figyeltek mindenre, és mindenkire. Tudták ha idegen jött, figyelték: hová tart.
Biztonságban érezhették az emberek magukat, mert egy közösség részei voltak.
Most egy panelházban az mászkál, aki akar, és az, aki bejut bármilyen fondorlattal.
Senkit nem érdekel mi célból jött, és meg se kérdezik. Sokszor persze nem azért, mert nem akarnák tudni…
Általában nem merik, mert még őket teremtené le valaki.
Úgyhogy mindenki el van magának, a saját  örömével, bajával, problémájával.
Pedig milyen jó volt az a régi világ, amikor másra is lehetett számítani… amikor az örömöt, bánatot – mindent meg lehetett osztani…
Fotó: Fortepan.hu/Hegedűs Judit – Debrecen

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük