E nélkül egy kismama ki nem tette a lábát otthonról…

Sőt, legtöbbször otthon is hordta…
Nemcsak kismamák viselték persze, hanem a munkásnők is egyöntetűen.
Szinte minden, nem szellemi munkakörban.

 

A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején elérkezett a dolgozók nők korszaka, akik sokszor egész napos álló, sokszor fizikai munkát végeztek.

Mellette persze ellátták a férjet, gyerekeket, vezették a háztartást.
Az ötvenes évekig nem volt nagy divatozás sem, Nem volt miből. A fizetés kevés volt, a ruházat drága, mármint a jó minőség.




Az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek munkacipő “divatja” volt a kismamacipő

A konfekció ugyan olcsó, de az a modelleken kívül senkire sem jó. Választék sem volt belőle, úgyhogy ha egy új darabot akartak az emberek – megvették az anyagot (ha kaptak) és megvarratták az ismerős varrónővel.

Még olcsóbb lehetőség volt, hogy otthon szépen kiszabták és végigfutottak rajta a régi Singerrel.
Ám a cipő más dolog volt, azt kénytelenek voltak venni.
Ez az időszak még a bőrcipőkről szólt, ezek tartósak voltak ugyan, de női munkacipőt nem gyártottak belőle.
Ha gép mellett, netán építkezésen, vagy mezőgazdaságban dolgozott az asszony, akkor vagy bakancsot hordott, vagy a földeken gumicsizmát.
De a boltosok, fodrászok, szövőnők,  óvónők, ápolónők, eljárók, varrónők, eladók,  takarítók – és minden olyan foglalkozást űző, aki egész nap használta a lábát – nekik nem volt igazán jó munkás lábbeli. Egész nap papucs nehézkes, a bakancs meg enyhén szólva nem nőies…
Kapóra jött a kismamacipő.

 

Hogy aztán ez első körben munkáscipőnek készült-e, és a kismamák csak meglátták benne a lehetőséget – tartja lábukat ez a száras cipő, ezáltal kissé leveszi a plusz terhet róla – vagy fordítva történt, és a várandós anyukák lábravalóját kezdték el hordani a munkásnők, hisz könnyebb volt benne közlekedni, egész nap állni, mint egy papucsban.
A hatvanas-hetvenes években a kismamák hordták. Kismama ruha, kismama cipő – úgy voltak vele ez az egészséges.
Álló munkát végezni büntetlenül egész nap magas sarkúban, papucsban nem lehet, ráadásul ahol sokat gyalogolnak, izegnek-mozognak még balesetveszélyes is.
Így aztán az ötvenes években munkahelyi fő viselet ez a vászonból készült, kivágott orrú, sokszor kivágott sarkú cipő lett. Magasan kötődött, boka felett, így tartotta a lábat rendesen.
Igaz, hogy nem volt tartós, ám így is – munkacipőként legtöbbször kihúzott egy évet.
Az asszonyok az ötvenes években sokszor úgy megszokták, hogy végül utcára is elkezdték viselni. Akinek fontos volt a kényelem, az szinte egész nap hordta – nem foglalkozott a divattal.
Így ment ez egészen a hetvenes évekig, mikorra aztán már ciki volt felvenni. Ekkor már élcelődtek rajta, ha valaki munkahelyen kívül is hordta.
De munkahelyen még kitartott – sőt sok helyütt még ma is ez a fő viselet. Takarítónőknél, üzemi munkásoknál műbőr változata a “hivatalos” munkaruházat része.
A kismamák már rég elfelejtették, sokan tűsarkúban járnak az utolsó pillanatig – más kérdés, hogy ez biztos hogy sem neki, sem a babának nem jó.
Fotó: Fortepan.hu/Péterffy István, Fortepan.hu/Urbán Tamás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.