1969-et írunk, és ott egy újdonság a felvételen

Mai szemmel nem is furcsaság, de ismerve a kort – érdekesség.
Ha figyelmesen megnézzük a cirkuszban készült fotót, fent az asztal  tetején az üvegek között, középen ott egy Coca-Cola. És persze hátrább is.

 

1968-ig Magyarországon hivatalosan nem lehetett kapni Coca-Colát, és persze Pepsit sem, hisz ezek az “ro..dt imperialisták csökevényei…”. Szóval nekünk úgy döntöttek, hogy ez nem kell, egy tisztességes szocialista e nélkül tökéletesen létezhet.

Magyarországon ez ideig csak magyar üdítőket lehetett kapni, de ’68-ban megtört a jég…

Persze, azért tudtunk róla, hogy van, hisz voltak olyan polgártársaink, akik eljutottak tőlünk Nyugatabbra, és hozták a hírt, hogy mit kóstoltak. Ha elég bátrak voltak, akkor még hoztak is belőle fű alatt.

 

Volt, aki azt mondta: nincs benne semmi különös, volt aki azt, hogy egy bódító ital…
Aztán valahogy megtört a jég, Magyarország határait 1968-ban “átlépte” ünnepélyesen a Coca-Cola.
Persze nem teljesen így történt, nem hozták, hanem itt “termelődött”.
Ugyanis 1967-ben már tárgyalásokat folytatott a Fővárosi Ásványvíz- és Jégipari Vállalat, meg akarták szerezni a licencet, úgy nézett ki, következő évben, hogy végül ez dugába dől, mert nem volt üveg.
Aztán végül is megoldódott ez a gond is, a megboldogult Sajószentpéteri Üveggyár  készítette az üveget, a kupakot pedig végül  a siroki fémüzem vállalta fel. A gyártás folyamatát hetente vizsgálta egy vegyvizsgálónak nevezett bizottság.
Végül a kultikus üdítőt a Magyar Likőripari Vállalat kőbányai gyáregységében gyártották, ahol eleinte mindössze két műszakban dolgoztak, és naponta 70 ezer palackot töltöttek meg.
Azt tervezték, hogy éves termelésük 15 milliós tételt fog elérni.
És az ára ekkor még mindössze 3 Ft…
Egy évvel később, osztálykirándulásra mentünk a Biogál debreceni gyárába, a busz is a gyáré volt, mivel egyik osztálytársam  egy gyárvezető lánya volt. A sofőr Coca-Colát osztott a társaságnak, szívószállal.  Nyugati ital ide, különleges ízek oda – nekünk nem tetszett. Nem voltunk hozzászokva az ennyire szénsavas italhoz, képtelenek voltunk szívószállal inni. Ráadásul  az íze kinek erre, kinek arra, de általában valami gyógyszerre hasonlított, semmiképp – a megszokott Bambiéra.
Úgyhogy akkor nem volt sikere.
De aztán megszoktuk, sőt – túlságosan is.

Pár év múlva, 1973-ban már literesben is megvásárolhattuk, akkor ez még óriás csomagolásnak számított, hisz egy ember még évente pár tíz liter üdítővel élt akkortájt. 
Ritkán vettünk belőle, de azért nagyobb alkalmakra már dukált.
Fotó: Fortepan.hu/Bauer Sándor

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.