Emlékszel még a bécsi “Magyar, ne lopj!” táblákra?

Bár ezekről fotók nem maradtak fenn, de sok – bevásárló körútjáról – hazaérkező számolt be hasonló szövegezésű, általában kirakatba helyezett felhívásról.

Megjelent újságcikk is ezzel a témával kapcsolatban, miszerint ha valaki gyanússá válik simán kiboríttatják vele a táskáját, vagy lemérik a spray-t. Arról viszont már van egy korabeli bizonyíték, hogy a vásárló táskáját kérés nélkül kérik felmutatni távozáskor. De igazából ilyesmi itthon is szokás volt, semmi megdöbbentő nincs benne.

A nyolcvanas évek végére a lakosságnál akár több száz millió dollárnyi külföldi fizetőeszköz halmozódhatott fel, aminek eredetéről a hatóságoknak fogalma sem volt. Persze mindenki tudta, hogy a fizetővendég szobák egy része valutában fizetett, hogy a fogászok, fodrászok, és más szolgáltatást nyújtók nagy eséllyel valutában kérik a külföldiektől a fizetséget, meg aztán a idelátogatóknak olcsóbban forintot is árultak a magyarok, de hogy mennyi fizetőeszköz cserélt akkoriban így gazdát pontosan, de még megközelítőleg sem tudja senki.
Itthon az emberek nem tudták elvásárolni, mert bár voltak úgynevezett “dollárboltok”, de ott maximalizálva volt a levásárolható valuta értéke. Eleinte 2000 Ft, később 4000 Ft

értékű valutáért lehetett vásárolni pár darab M.ilka-csokit, vagy más – itthon nem kapható édességet.

Ekkor viszont még nem volt egyenletes az ellátás néhány árucikkből, érdemes volt útnak indulni azonnal, amikor a feltételek kedvezőek lettek. És 1988-ban ez is elérkezett. Jött a “világútlevél”, megnyílt majdnem minden állampolgár előtt a lehetőség a Nyugat felé kiruccanásra. Ezzel egyidőben eltörölték azt a kitételt, hogy legalább 3000 forintnyi hivatalos valutával – bankban váltott – kellett rendelkezni, és még a vámmentesen behozott áruk egy személyre való értékét is felemelték, immár 10000 Ft lett. Így ha ötszemélyes kocsija volt a családnak, akkor ésszerű volt a gyereket otthon hagyni, és 5 felnőtt embert bepakolni a nagy bevásárláshoz. Így egyből 50 ezer Forint értékű kinti pénzt költhettek el vámmentesen.

A világútlevél bevezetése utáni első olyan ünnepen, ami csak nekünk volt ünnep, Nyugatabbra senkinek sem – november 7-ről van szó – megindult a bevásárló karaván, melynek úticélja a bécsi Maariahilfer Strasse, és a Shopping City Süd, ott gyorsan kapcsoltak, és még olyan apró figyelmességre is futotta energiájukból, mint magyar nyelvű üdvözlő feliratok, magyar eladó, ajándékok, kedvezmények.  Még az értéktöbletadó helyszíni visszafizetését is beígérték.  Idővel aztán már az út közbeni boltok is rájöttek, hogy nagy üzlet van kilátásban, ezért  a határ és Bécs közötti szakaszon kis üzleteket nyitottak annak érdekében, hogy a bevásárlóturisták inkább náluk költsék el “forintjaikat”.

 

Ebből aztán elege lett a magyar hatóságoknak, és 1989. március végén bejelentették, hogy április 8-tól a vámmentesség mértéke a felére, 5000 Ft-ra csökken (ennyiért már nem érdemes begyömöszölni még a dédit is a csomagtartóba) és ezzel egyidejűleg a családi összevonás lehetőségét is megszüntették. Egyenkénti 5000 Ft meg akkoriban sem volt olyan nagy összeg, hogy érdemes lett volna útnak indulni.

De a magyar okos ember, és szereti a kiskapukat, amik még a nagykapuk záródása előtt rejtegetnek egy lehetőséget. Így aztán az utolsó nagy esélynél, április 4-én még útnak indultak. Hatalmas karaván menetelt lépésben Bécsig, megbénították a forgalmat. A kinti hírügynökség egyenesen arról beszélt vicces formában, hogy Kelet-Ausztria ismét magyar kézre került… A bécsi polgármester pedig az emberiség történelmének első békés népvándorlásának nevezte a jelenséget.
Ugyan nem mindenkinek tetszett ez az egész,  az útba eső Zundorfban az anyák ülősztrájkot tartottak, mert már nagyon elegük lett abból, hogy kisvárosuk rendkívül balesetveszélyes lett az ész nélkül átszáguldó magyar túristák miatt. Voltak olyan falvak, ahol a gyermekintézmények április 4-én ki sem nyitottak.
Viszont voltak olyan helységek is, akik jó előre felkészültek a Gorenje turizmus zárására, mert a boltok elé még darukat is költöztettek pusztán azért, hogy a megvásárolt fagyasztókat simán átemelhessék a magyar gépkocsik tetejére…
Van egy adat, ami nagyjából megvilágítja mennyi schillinggel vásároltak a magyarok akkoriban, mégpedig az ausztriai forintbeváltásokat, és az MNB által eladott shilling összértéke 1988-ban 7 milliárd forintnyi volt, ennek nagy része biztos áruvásárlásra ment el. És ebben még nincs benne az eleve schillingben, feketén átvitt fizetőeszköz értéke…

Fotó: MTI, retrobox, Nógrádi PC-suli

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük