Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég…

Most, karácsony környékén ez a mondás igencsak aktuális.
Manapság sem könnyű dolog a vendéglátás, de a régi időkben meg éppen nem volt az.

 

Akár falun, akár városon laktak a vendéglátók –  egy vendégfogadás felfordulással járt, és teljesen átszabta a család mozgását.
Persze más volt a helyzet ott, ahol még a háború előtti időkben háztartási alkalmazott volt, és a lakás mérete is lehetőséget adott gondtalan vendégségre.
No meg az anyagiak is adottak voltak. Olyankor jobban telt az idő, más volt a hangulat még akár egy hét múlva is.
Ám ha  falusi családhoz vetődött egy messziről jött rokon, akkor bizony felfordulást okozott.
Hisz így valakinek mindenképp otthon kellett maradnia, gondoskodni kellett a jövevényről.
Másképp kellett főzni, mindenre jobban figyelni kellett, munkákat arrább kellett rakni – napközbenit is, meg persze soros időszakit is – aztán ha elment végre a vendégsereg, akkor pótolhatták az elmaradt dolgokat.
Mielőtt végre elmentek persze felpakolták őket mindenféle jóval, a lehetőségekhez mérten.
Mert csúfság lett volna ám,ha nem teszik meg, egy falusi rokonról úgy gondolták az emberek, hogy mindig “nagykanállal” esznek… Van mit a tejbe aprítani, hisz közel vannak a tűzhöz.
Jó helyen a vendég szívesen marad, s mivel nem illik kituszkolni a házból  – nem véletlenül készültek felvédők ebben a témában.
Szépen kiakasztva a konyhában  – egy értelmes vendég érhetett a mondandójából.
Városon is átszabta a rokonság a házigazda életét, csakhogy egy átlag munkás városi igencsak szegénynek számított, számára vendégség nem igazán hiányzott. Úgyhogy ott a vendégség általában rövid volt, és inkább hoztak, mint vittek ajándékot…
Az első napi nagy öröme a megérkezésnek, aztán az aznapi, éjszakába nyúló beszélgetések, másnap  a nézelődés, tervezgetés, kis pletyka, harmadnap pedig már fél lábbal otthon, pakolás, és még a legfontosabb dolgok újra tárgyalása.
Aztán meg kikísérés az állomásra.
És ha végre fent ültek a vonaton, és kigördült a szerelvény, akkor még jött egy integetés, majd sarkon fordulás, és egy elmormolt mondat:
“No, hál’ Istennek, … ezen is túl vagyunk…”

Fotó: Sárvár Anno

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.