A Zeneakadémián végzett, de színész lett belőle

Egyszer valaki azt mondta róla: Olyan csúnya, hogy az már szép…
Persze a szépség relatív, ráadásul többet ér, ha valaki hatalmas egyéniség.
Márpedig ő az volt. És bohém…
Budapesten született 1924. december 14-én, és 1997. május 5-én halt meg, eredetileg sváb családba született Jászai Mari-díjas, Érdemes művész, színész.

Kirschner Ervin, később Kibédi Ervin a  bencéseknél érettségizett, majd magánénekesi diplomát szerzett a Zeneakadémián, de sosem dolgozott operaénekesként, viszont híres volt gyönyörű hangjáról.

Először a Magyar Rádiónál dolgozott, majd az akkori Néphadsereg Színházához került, utána pedig a Vidám Színpad szerződtette.

Jellegzetes volt alkata, mozgása, arcjátéka, hatalmas, állandóan félig csukva tartott szemei, ő volt az állandó kételkedő.
Volt egy kupléja, amire mindig aktualitást húztak rá, viszont annak refrénje állandó volt, mely később szállóigévé is vált, fújta boldog, és boldogtalan: “Én nem hiszem, hogy normális vagyok”.

És sose mondta, sose énekelte  kétszer egyformán…
Tehetsége szerteágazó volt.
Verseket is írt,  több kötete  megjelent.
Még fiatal korában feleségül vette Sztankay István nővérét – ő is színésznő volt akkortájt, Sztankay Ágnes nagy szerelme volt, ám a házasság nem tartott sokáig Kibédi Ervin életmódja miatt. Ivott, méghozzá nagyban… Úgyhogy a családból “kiutáltatta magát”…
Ennek ellenére egykori felesége később is rajongott érte.

Ő volt az egyik művész, aki a schwechati terrortámadásban megsebesült, de szerencsére felépült belőle.
Imádta a virágokat, beüvegezett csukott balkonjában orchideák és más délszaki növények díszelegtek. Volt majma is, de nagyon elkanászosodott, úgyhogy útilaput kötött a talpára, egy papagája pedig elrepült…  Kutyáit rajongásig szerette, ők is őt.
Szerkesztőbizottsági tagja volt a Kutya c. folyóiratnak is, verseket pedig akkor írt, mikor nagyon-nagyon fáradt volt – pihenésképp.
Amúgy a Zeneművészeti Főiskolai diploma megszerzése után úgy volt, hogy operaénekes lesz, de egy nap Abonyi tanár úr magához hívatta, és megkérdezte, hogy nem lenne-e inkább kedve a színészi pályához. Azt mondta neki, hogy az ő meglátása az: jobb színész lenne belőle, mint operaénekes. Először a Honvéd Művészegyüttesben, majd a Népszínházban dolgozott, még apróbb prózai szerepekben.
Aztán meg jött a kabaré. Az úgy történt, hogy a Vidám Színpad egy egyfelvonásoshoz keresett beugrót. A lényeg az volt, hogy magas legyen. Magasabb nem volt, így ő kérték ki. Nem volt nagy szerep, és túl sok mondandója sem volt, az egész annyiból állt, hogy nadrágja egyik szárát mind jobban levágták. Valami mégiscsak jól sikerülhetett, mert ezután áthívták a Vidám Színpadhoz.
Versben megfogalmazott hitvallása:
Ne csüggedj el, ha fogytán a reményed,
amit ma művelsz, az nem is kevés,
mert hidd el, minden filozófiánál

többet használ egy jó nagy nevetés…

Fotó: Fortepan/Hangosfilm – FOTO:Fortepan — ID 39227: Adományozó/Donor: Hangosfilm. (cropped) Origo/Sztankay Ádám

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.