“Magyar ember bajusz nélkül nem ember”

 

Mondogatták dédapáink…
A  magyar férfiak – amióta világ a világ – büszkék voltak bajszukra, gondosan ápolták, pödörték, gondozták, vágták.  Legalábbis mióta írásos történelmünk van, azóta biztos. Eredetileg a katonák és a nemesek viselete lehetett, bár ez sem biztos, mivel megtartani könnyebb, mint kitépni, vagy leborotválni, az biztos, hogy férfinak akkor számított az ember, ha bajsza lett, és nyilván erre büszke is volt. A XVIII. században tiltott volt, a németesítés kora volt – de aztán megint hódoltak neki.

 

Sokan ugyan a huszársággal kötik össze viseletét, mert hogy minden huszár bajszos volt, ámde ez csak azért lehetett, mert minden  magyar férfinak bajsza volt. Így nem volt nagy művészet, hogy csupa bajszos huszár járta a világot.
A magyar bajusz – szinte fogalom az egész világon.
Száz évvel ezelőtt, de még a múlt század első harmadában is annyira hozzátartozott a magyar férfihoz ez a viselet, hogy nem tudták elfogadni, ha valaki megszabadult tőle. Egyszerűen kigúnyolták a bajusz nélküliséget.
Ennek az arcszőrzetnek a formája, nyírása, pödrése sok mindent elárult gazdájáról. Egykor egy hozzáértő meg tudta állapítani csak a bajusz kinézetéből, hogy viselőjének mi a foglalkozása, anyagi körülménye, kora…
Aztán valamikor a XIX-XX. század fordulóján lassan elkezdett változni a helyzet. Mind kevesebben hordták. A századfordulón még majd mindenki, a harmincas évekre pedig már a nagy többség szőrtelenítette arcát. Lehet, hogy a gyorsuló világ az oka, hisz a bajusz, szakáll viselet gondozást igényel, ami időt jelent.
Mindenesetre mára eljutottunk odáig, hogy szégyen a szőrzet…
Fotó: Fortepan

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük