100 éve még ha meghalt a férj, férfi nélkül a család nem élhetett

 

Akkoriban még ritka volt a szerelmi házasság. Ha volt, nem lehetett tudni meddig tart. Nem a válások miatt, hisz még az is ritka volt, mint a fehér holló, hanem egyszerűen a háborúk, a betegségek  tizedelték a népet.

Nem tudhattad biztosan, hogy aki ma megvan, holnap ott lesz-e még Neked.
És ha elvesztetted a párod, akkor nőként feltétlenül szükséged volt egy “emberre” – ebben az időben férfi nélkül egy nő elveszett…

Nagymama Nagyváradon született az 1800-as évek vége fele, akkoriban jó volt ott az élet. A család ugyan elszegényedett, mert az egyik ős eljátszotta kártyán a fél vagyont, de elvoltak így is. Bálokba, műkedvelőkhöz járt (mai amatőr színjátszókör), volt sok fiú udvarlója, akik közül az egyikhez, a legkedvesebbhez – már haladó felfogásúak voltak szülei – hozzáment. Ekkorra  már Magyarországon éltek.

Minden ment a maga útján, jött a gyerek, megszületett.
Aztán  a háború. Férjét behívták katonának, tüdőbetegen került elő. Az orvos azt mondta, hogy nem fertőző, ezt a betegséget akár meg lehet enni, ő azért ebben nem volt biztos.
Megpróbáltak mindent a gyógyulásért, gyógyszerkúra, injekciók, szanatórium a Tátrában Poprádon – semmi sem segített, a férj meghalt.
A hetvenes évek végére már sok minden kiment a fejéből, főleg, amikre hosszú ideje nem volt szükség. Azzal lehetett a legnagyobb örömet szerezni neki, ha a Nagy Magyar Lexikonból előbogarásztam Csehszlovákia térképét, és azon belül kikerestem neki Poprádot, és Pöstyént.
Még képeket sem látott róla – csak annyi, hogy beugrott így neki a helység neve, és visszaemlékezhetett… Ilyenkor látszott rajta, hogy még átéli az utolsó éveket. Az még jó volt a többihez képest – aztán jött a fekete leves.
A nők ha férj és gyerek volt nem dolgoztak ebben a korban.
Előtte a szegényebb réteg elment cselédnek, szolgálónak, hogy megkeresse pénzét a kelengyére, de amint bekötötték a fejét, otthagyott mindent.
Így volt ezzel nagyanyám is.
Nem voltak nyakig pénzzel, de arra nem volt szükség, hogy más talpát nyalja pénzért.
A férje is jó anyagi helyzetet biztosított, MÁV-tisztviselő volt, ami az 1910-es években jó körülményeket biztosított, nyugdíjas állásnak hívták, nem véletlenül.
Csakhogy férje halálán volt, arra elég pénz nem volt, hogy élete végéig nyugodtan éljen a gyerekkel belőle – a férj úgy gondolta, biztosítja felesége, szerelme jövőjét.
Volt egy barátja, akivel együtt volt katona a háborúban, ő végigszolgálta az időt tengerészként lent Délen. Anyagilag ugyan gyatrább szinten állt, mint ők, de biztos állása volt mégis. Lakatosinas, később pedig szándékában volt kiváltani az ipart. Úgyhogy nagyanyám férje úgy döntött – igen ő döntött, s a feleség elfogadta, merthogy ekkor ez volt, akármilyen nagy volt a szerelem – hogy halála után nagyanyám hozzámegy barátjához, ő nevére veszi a gyereket, és élnek.
Így biztosítva lesz az asszony, és a gyerek anyagilag, lesz mellettük egy férfi, ami nagyon fontos volt a háború utáni időkben, az a pénz pedig ami utána marad egy időre, az indulásra elég lesz nekik – hogy jobb sorsuk legyen.
Így is történt. Mivel nagymama tudatában volt annak, hogy imádott férje ezt kívánta, hozzáment a számára nem vonzó, és nem is szimpatikus lakatos emberhez. Nagyapámnak tetszett a helyzet, hisz megkapta azt a nőt, akit valójában már régen szeretett, és kapott hozzá egy kis vagyonkát is. Nem sokat, de elment.
Hiába volt az ellenérzés, azért csak egymásért és egymás mellett voltak mindig. Nagyapám szociáldemokrata felfogású volt, mikor jött az Őszi rózsás forradalom, ő is az  utcán volt. Részese is lett a kardlapozásnak, nagyanyám ápolta utána.
Aztán jöttek a gondok. Nagyapám gyereket akart, Nagyanyám ugyan nem, de hát a férj szava ami számít, sorra jöttek a kísérletek. Tudni kell, hogy az Öreg még a fronton összeszedett egy jó kis vérbajt tengerészként, ekkoriban ez gyakran előfordult. Valahogy sikerült kikezelni, de nem lehetett tudni mennyire. Mindenesetre a sok-sok terhességből egy maradt életben. A sok vetélést, meg gyermekhalált a vérbajjal hozták összefüggésbe. Valójában nagyanyám ha egy légy berepült a konyhába, azt is nagyapámmal hozta összefüggésbe, annyira nem állta.
Ettől függetlenül haladtak együtt, mert össze voltak kötve, végül is egy célért küzdöttek. Az életben maradásért, meg a két gyermek felneveléséért, útnak indításáért.
Nagyapám valóban lakatos lett, cégtag, meg minden más. Céhgyűlések, italozások, de részegségig sosem vedelt. Jól menő mester lett, sok volt a tanonc, az inas, segéd – mindenkit etetni kellett. Volt nagyanyámnak dolga bőven. Még késő öregségében sem tudott egy-két emberre főzni, annyira megszokta a mennyiséget.

Aztán jött a háború. Betelepítettek hozzájuk mindenkit. Hol a románok, hol az oroszok, hol a németek állomásoztak náluk, nekik meg etetniük kellett őket. Nem kérdezte senki, hogy módjukban áll, vagy sem, Kellett, aztán annyi.

Majd elérkezett a háború vége, nagyapám hatalmas szálka lett a felső körök szemében, hisz maszek maradt. De elnéztek neki sok mindent, mert jó munkája volt, és a helyi nagyobb intézmények is sok mindent rendeltek tőle. Üzletérzéke nem volt, ahhoz nem értett, de még vidékről is hozzá jártak, messziről az emberek.
Ekkor már ő is eltávolodott nagyanyámtól, ha egyáltalán közelebb is voltak valaha, valamennyire. Saját magával foglalkozott csak. Magának vett új dolgokat, a család meg megkapta a használtat, vagy az abból varrottat. Fogához verte a garast, de csak a család terhére.  Egy volt fontos, a céhtagok, a heti céhgyűlés, a hülyülések, a kikapcsolódás a mindennapokból. Ez lett aztán a veszte.
Egy céhgyűlés után leesett kissé ittasan a lépcsőn, megütötte a sérvét – ebbe halt bele.
Nagyanyám ekkor szabadult fel, ekkor nyílt meg előtte a világ. Az az időszak, amit nagyapámmal töltött egy-két lekicsinylő, utálkozó mondaton kívül kitörlődött szinte az emlékezetéből.
Akkortól maradt a régmúlt, a jó világ. Már csak emlékekben, elmerengve. Erre emlékezett szívesen.
Így belegondolva – nem lehetett könnyű egyikőjüknek sem….

Fotó: Pápay Miklós Fortepan

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.