Orkánkabát, nylon ing, farmernadrág – hatvanas évek vágyálmai

 

Annak idején mindenre vágytunk, amit itt, Magyarországon nem lehetett megkapni. Márpedig az alapdolgokon kívül szinte semmit sem lehetett, úgyhogy volt miért sóhajtoznunk.

A háború után még a harisnya is luxuscikk volt, falun amúgy sem hordták volna, egy dolgos munkásasszony ruhatárába meg fölösleges ilyen kivagyiság.
A fehérneműkkel is gondok voltak, szépet igazából nem lehetett kapni, a nagyik – és sokszor még a fiatalabbak is – télen a budabugyit hordták, férfiak a jégeralsót, nyáron faluhelyen ezt se, városon pedig azt az egy-két fajta alsóneműt, amit a Habselyem Kötöttárugyár készített számunkra.
Aztán persze voltak szerencsések, akiknek nyugati rokonaik küldtek ezt-azt, jelezve, hogy máshol hol tartanak, nekik azért különb ruhadarabjaik is voltak.
Olcsón csak konfekcióhoz lehetett hozzájutni, az pedig ciki volt, mert sok mindent tudtak, csak szabni nem. Ha nem voltál manökenméret, csak egy átlagos, csinos lány, vagy fiú – biztos, hogy nem kaptál pont rád illő ruhadarabot. A ruhák anyagával is gond volt. Valamikor a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején elkezdtek Magyarországon gyártani egy műszálas farmernadrág névre hallgató akármit, ami tényleg műszálas volt, vékony, de attól függetlenül éktelenül tudott ám gyűrődni, kopni nem kopott, műanyag gombbal, és műanyag vékony cipzárral látták el, és olyan elszabott volt, hogy talán nagyapámnak lett volna jó az én méretem munkásnadrágnak – ha elég tartós lett volna.  És nem úgy volt ám, hogy ilyen méret, olyan méret…. Ugyan. Azt mondta az eladó, hogy ott vannak a nadrágok, aztán vegyél le egyet. Nagyobb, bővebb jóval? Nem számít. Oldalt össze kell a derekán ölteni egy kicsit, vagy esetleg nadrágszíjat hordani hozzá, aztán már minden ok.
Nagyjából itt tartottunk.
De ha volt egy kinti rokon, vagy valami ismerős időnként kimehetett Nyugat fele, akkor minden gond megoldódott. Így juthattunk hozzá már akár a hatvanas évek elején farmerhez – ami abban az időben még kapitalista csökevény volt – nylon inghez, meg műszálas ballonhoz is, barna, vagy zöld színben.
Ez akkoriban nagyon-nagyon menőnek számított. Édesapám adott a divatra, nagyon szerette az új dolgokat, ezért műszálas ingből, és ballonból is felszerelte az egész családot. Neki is lett egyszerre négy inge, egy szürke, egy fehér, egy vajszínű, meg talán egy barna.  A szürkét első alkalommal, mikor felvette ki is lyukasztotta. Kemény dohányos volt, és a parázs megtette a hatását.
Egy-két felvételig szuper volt minden, áradoztak is róla, hogy milyen ilyen, milyen olyan – vasalni sem kell, pillanat alatt szárad, minden tökéletes. Aztán mikor eljött a nyár, már másképp álltak a témához, onnantól ritkábban vették elő a szekrényből, max. ünnepi alkalomra – hisz a divat divat, azért meg kell mutatni, hogy mi is haladunk a korral.
A hatvanas évek nagy divatja volt a műszálas ballon, esőkabát, közkeletű nevén: orkánkabát – amit kicsire össze lehetett hajtani, és egy pici, kapcsos tokba belerakni. Jópofa volt, ott lehetett mindig, amikor kellett, hisz táskába, retikülbe simán belefért. Volt egy kis gond vele, egyrészt beleizzadt aki viselte, másrészt, mikor elővetted, és felkaptad magadra – úgy néztél ki benne, mint a a ballont épp a kutyák szájából húztad volna ki, annyira gyűrött volt. Bizonyíték erre a felső kép… Az az igazság, hogy újonnan volt szép, aztán az első mosás után annyi lett neki. Csúnya, formátlan valami lett, persze az öregek ettől függetlenül sokáig megbecsülték, de a fiatalabbak hamar eltávolították a ruhatárból.
Törülközőt, ágynemű románból hozattuk, mert ugyan ők is a szocialista kaszthoz tartoztak, de valahogy ezek a dolgok lényegesen jobbak voltak náluk. Ráadásul volt frottír törülközőjük, ami abban az időben nagy szám volt, – közelében sem volt a mostaninak, ráadásul annak is volt egy kis műszál tartalma, tehát nem szívta a vizet, ahogy kellett volna, de: nagyon szép mintás is volt, élénk színekkel, nem úgy, mint a magyar viharvert, törülközőnek nevezett kendőszerűségek.

Aztán ott volt a farmer, amiről hosszú ideig azt se tudtuk mi, magyarok, hogy létezik. Az ötvenes években, amikor köztudomású volt a világban, hogy nem élünk valami nagy lábon sok segélycsomag érkezett hazánkba, amiért a lakosság majd csak verekedett. Nem csoda, hisz olyan dolgokhoz juthatott hozzá, amiről addig nem is álmodhatott, mert azt se tudta, hogy van. Így ismerkedtünk meg a farmerrel, és a rágógumival is. Ekkor tudtuk meg, hogy vannak ám finom csokoládék kint is, levesporok, leveskockák, és rágógumik. Sőt, nem csak sima mentolosak, hanem töltöttek is… Ésekkor jöttek az első farmernadrágok Magyarországra, amik olyan drágák voltak akkoriban a feketepiacon, hogy még a használtért is többet fizettünk jóval, mint egy új nadrágért a boltban.
Ha valaki farmert hordott, külön kasztba került több okból is. Egyrészt feltételezhető volt, hogy járkálhat külföldön, ami ugye akkoriban státusz szimbólum volt, kevesen tehették meg, lényegében összeköttetés kellett hozzá – Nyugatra. Másrészt, ha nem is járkálhat, de mindenképp nyugati rokona van, amivel szokás volt dicsekedni az időben, legalább egy félmondat erejéig. Hogy ja… igen, a Mancika Montreálban felénekelte lemezre a magyar Himnuszt, meg ilyenek. Magyarországon olyan, hogy valaki bemegy a Hanglemezgyárba és azt mondja, én mondjuk felénekelném a Kanadai Himnuszt, kissé idiótának nézték volna, ezért ez a mondat azt jelezte, hogy ő kint valaki… Pedig semmi ilyet nem jelentett.

És hát a farmer akkoriban az összetartozást is jelentette a fiatalság számára, a csakazértist, a fejjel nekimegyünk a falnak életérzést. Ezért aztán az Ecserin, vagy más ócskapiacon képesek voltunk akár egy kezdőfizetést, 2000-et is leperkálni, csak hogy mi is oda tartozzunk, a “Nyugatmajmolók” közé…

Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük