Tudod, mi a madárlátta? – Emlékszel még az ízére?

 

50-60 évvel ezelőtt is “élt még a madárlátta intézménye”.

 

Manapság sok helyütt szokás, hogyha hazaér a családfő, az apa, akkor visz valamit az őt váró gyerkőcöknek. Szinte mindegy mit, csak valami ennivalóféle legyen, Legtöbbször ez cukorka, csokoládé, vagy valami gyümölcs.
Régen, ilyen úri huncutságokra nem volt pénz. Gyerekkoromban, még ha kaptam is egy nagy tábla csokit, akkor azt annyi napig osztottuk be, ahány csíkból állt. És azt is csak szigorúan evés után.
Viszont ott volt a madárlátta, amit minden nap úgy vártam, mintha aznap nem ettem volna semmit.
Így utólag belegondolva, nagy eséllyel már eleve úgy csomagolták az aznapi élelmet, hogy este legyen mit hazahozni nekem. Vagy ha épp nem volt annyi, hogy “hivatalosan” is jusson a gyereknek, akkor napközben úgy intézték, hogy legalább néhány falat legyen a táskában hazafele menet…
Reggel az apa – elment a mezőre, vagy akár a gyárba, irodába – mindegy hova, csak messze, és a reggelijét, tízóraiát otthonról vitte.
Aztán mikor hazajött, akkor elkezdődött a színjáték.
A gyerek sokszor csak várt-várt, hogy majdcsak történik valami, előveszi majd papa a táskájából azt, amit hozott. Ha magától ez nem történt meg , – általában nem – akkor rövidesen megszólalt ám, nehogy kimaradjon valami jóból:
– Nem hoztál valamit?
Na, erre jött a már milliószor hallott, de nagyon várt válasz:
– Látod-látod, majd elfelejtettem! Hát hoztam egy kis madárláttát Neked… Kéred?

 

– Mi az?
– Finom zsíros kenyér… /És ennek variációi/
Emlékszem, hogy annak idején a zöldpaprikát nem szerettem egyáltalán. De a madárlátta az más volt, akkor megettem, sőt… nagyon is ízlett.
Más volt annak az ételnek az íze – mert kaptam. Apától. Nekem hozta…És képzeletemben tényleg látta a madár…

Fotó: Fortepan Nagy Gyula
Illusztráció

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük