Tudtad, hogy régen felment a szülő az iskolába, ha a gyerek hazavitt egy osztályfőnökit?

Csak éppen nem azért, hogy ráncba szedje a tanárt,  mint most. Akkoriban az volt a szándéka, hogy tisztázza a pedagógussal, mit kellene tennie, neki, szülőként mi a feladata, hogy csemetéje megtanuljon viselkedni, vagy jobban tanuljon, vagy bármi…

Nem volt otthon olyan mondat, hogy : Mit képzel magáról ez a tanár? Ne félj fiam, majd én rendet rakok….Ne gondolja már, hogy mert elvégzett egy iskolát, akkor már mindent megtehet…
Vagy, hogy: Na felmegyek, aztán elintézem én, nem fog többet kekeckedni. Az én fiam hátán ne táncoljon senki…
Viszont volt helyette olyan, hogy: Mit csináltál már megint Te gézengúz…? Szerencsétlen Manci néni – helyettesíthetjük bármilyen névvel – miattad fog megőszülni….
A gyerek egyben csodálta is a tanárt, szentírás volt szinte minden szava – hacsak nem játszotta ezt el valamikor az okító – másrészt meg tartott tőle, mint a tűztől, mert tudta, hogy akár képletesen, akár a valóságban, nála van a pálca.
Az én iskolámban betartották, hogy gyerekre kezet emelni tilos, ettől függetlenül magasan felnéztünk a tanítónkra. Se vissza beszéd, se gúnyolódás, és még háta mögött kibeszélés sem volt.
Leghatalmasabb bűnként annyira emlékszem, hogy ebédkor  a konyhás nem akart repetát adni legkedvesebb ételemből, én meg felháborodottan odavágtam, hogy “hülye”…. Na, lett erre galiba. A tanítóm, és a konyhás is megüzente velem…, hogy este eljönnek látogatóba. Tisztázandó a dolgokat.
Én először nem mertem otthon elmondani, mert már akkor megbántam a kibökött szót, amikor kijött a számon, és tudtam, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni otthon. De ahogy közeledett a beígért időpont csak kiböktem mi a gond….  Emlékszem a megkönnyebbülésre, hogy bár anyámtól is megkaptam a magam dorgálását, de mégis utána mennyivel könnyebb volt. Végül persze se a tanítóm, se a konyhás nem jött el, de emlékezetes volt így is a büntetés, másnap azzal kezdtem, hogy bocsánatot kértem… Igaz, szülői utasításra, de gondolkodás nélkül megtettem.

Mostanában valahogy egyoldalúan fogják fel a jogokat.
Persze, hogy kell – a gyereknek is legyenek jogai, mint ahogy kötelességei is. Na de tán a tanárnak is kijuthatna valamennyi.
Hogy a gyerek bármit megtehet szinte, az azért már elgondolkodtató, a tanár meg még hangosan rá se szólhat, mert sérül a csemete lelki világa.
Vajon a tanáré nem?
Fel kéne érni ésszel, hogy a pedagógus a gyerekért van, és ha idő előtt kikészül – előbb-utóbb nem lesz aki a csemeténkkel foglalkozna.
Át kéne gondolni, hogy a tanár nem jókedvből buktat, vagy ad akár osztályfőnökit, hanem nevelési célzattal.
Sok szülőnek fogalma sincs arról, hogy mi megy egy iskolában, főleg egy átlagos középiskolában. De akár az általánosban is. Nincsenek szülők-gyermek közötti igazi beszélgetések – vagy legalábbis sok családban nincsenek. Sok szülő nem is ismeri a csemetéjét, és ő csodálkozik el a legjobban, ha valami kiderül a kis ártatlanságról. Fogalma sincs róla, hogy felsőbb évfolyamokban, vagy mondjuk nem a legjobb középiskolákban  sokszor még órán is úgy viselkednek a nebulók, mintha valamelyik szórakozóhelyen épp a haverokkal tárgyalnának. Jószerivel brahiból járnak suliba, akár nyíltan kifejtve, hogy semmi másért, csak az ösztöndíjért. Vagy hogy egyik-másik csemete a könyvét nem képes elővenni órán, csak a telót pötyögteti. És ha a tanár netán szólni mer neki, akkor még ő van felháborodva. Vagy hogy képtelenek vigyázni a tisztaságra. Nem hogy vigyázni, hanem direkt koszolnak, szemetelnek, mázolnak, és használják enyhén szólva nem rendeltetés szerűen például a vizes blokkokat.

Hogy már akár elemi szinten, második – harmadik évben jogot formál egyik-másik nebuló arra, hogy saját tanárát lemarházza. – És ha kiderül, akkor még a szülő mondja, hogy ” erre neveltelek?” Nem… Ez esetben biztos, hogy nem. Mert nem nevelte. A nevelés az nem arról szól, hogy elmondom a gyerkőcnek, hogy fiam, ezt nem szabad. A nevelés az az, amikor úgy élek előtte, hogy meg se fordulhasson a fejében, hogy tiszteletlen, vagy rendetlen legyen.
Úgyhogy, ha osztályfőnökit hoz az utód, esetleg nap mint nap gondok vannak vele, akkor arról még véletlenül sem a gyerek tehet, hanem aki neveli. A környezet.
Végezetül annyit, hogy vannak, akik azt mondják: félelemből “tiszteltük a tanárokat”, a szülőket. Lehet, hogy volt ilyen is, de nem ez volt a jellemző. Egy embert nem lehet tisztelni azért, mert agresszív. Azt maximum elviseli az ember.
De hogy ne lehetne tisztelni például egy olyan embert, aki új osztályfőnökként belépett az osztályba, ülésrend szerint elkérdezte minden gyermek nevét, aztán azt mondta, hogy ő most elmondja kit, hogy hívnak. És elmondta, méghozzá hibátlanul. Imádtuk, szerettük, lestük minden gondolatát még akkor is, amikor letolt valamiért.
De volt olyan tanár, aki a kekeckedésből állt ki, könnyen kipécézett valakit, és nem szállt le róla. Az ő büntetése annyi volt, hogy legfeljebb az illető nem foglalkozott a tárgyával. Vagy időlegesen megmutatta, hogy tudnám én, megírom a dolgozatokat hibátlan. Ám amiért ilyen vagy: nem tanulom a tárgyadat. Előfordult. Ugyan saját magával is kitolt a gyerek, de valahogy jelezni kell.

De nem visszapofázva mentek a dolgok, hanem amennyire lehetett emberien. Nem: na most nekimegyek, és megmutatom alapon…
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük